A mesegyűjtemény hét fejezetben kíséri végig az icinke-picinke mesehallgatókat a mondókáktól a tündérmesékig vezető úton. Magzati kortól kisóvodás korig ajánlom, azoknak, akik épp csak ismerkednek a mesével, meséléssel, világgal. Arról álmodom, hogy egyszer minden kisbabának éppúgy lesz könyvespolca, mint kiságya, és a babakönyvek részei lesznek a babaváró kelengyének. Örülnék, ha ez az magyar mondóka és meseválogatás az egyik első mesekönyv lenne a legkisebbek első könyvespolcán.
Mi szól a magzati korban elkezdett mesélés mellett, kutatások vagy akár a saját tapasztalataid szerint miért jó, ha a szülők már a terhesség idején elkezdenek mesélni a magzatnak?
A várandósság ideje különleges 9 hónap. Megkülönböztetett idő, a születendő gyerek és a szülők szempontjából egyaránt. Egy találós kérdés remekül összegzi a hagyományban őrzött választ arra a kérdésre, hogyan érdemes kapcsolatot teremteni a magzattal: Nem tud beszélni, de beszélnek hozzá, nem tud énekelni, de énekelnek neki, ismeretlen, mégis szeretik. Ki az?
A régieknek nem álltak tudományos bizonyítékok rendelkezésre a magzati hallással kapcsolatban, mégis ösztönösen tudták, hogy a születendő gyerekhez beszélni kell. A mesemondáskor megszülető nyelvi dallam, az érzelmi átélés, a „megszentelt” figyelem és idő, amit a mesélő-éneklő szülő a gyereknek ad, különleges szeretetkapcsolat. A magzati hallás széleskörű tudományos kutatása csak az 1950-es évek közepén kezdődött. Azóta bizonyított tény, hogy a magzat hamarabb szerez tapasztalatot anyanyelvéről, mint ahogy megszületik, a baba előbb kezdi megtanulni anyanyelvét, mint ahogy kimondja az első szavakat. 2012-es kutatási eredmény, hogy a magzat számára az elsődleges és legfontosabb hanghatás lehet az őt váró családtagok beszédhangja, ez elősegíti az agy és a kognitív funkciók mielőbbi fejlődését. Ha az első nyelvi tapasztalatai között népmesék, mondókák is meghatározóak, akkor anyanyelve, kultúrája legtisztább nyelvi forrásaival kerülhet kapcsolatba.
A meséket elsősorban nyilván gyerekeknek szántad, viszont ez a típusú mesélés mennyiben segítheti a szülővé válás folyamatát, mennyiben járulhat hozzá azoknak az érzelmi-lelki pontoknak a kialakulásához, melyek a születés után a gyereket a szülőhöz és a szülőt a gyerekhez kötik?
Már akkor is meséltem neked, beszéltem hozzád, amikor akkora voltál, mint egy borsószem ezredrészi…- szoktam mondani a saját fiaimnak és azoknak a gyerekeknek, akiknek valaha meséltem. Ez egészen különleges kapocs, ember és ember, lélek és lélek között. A magzati mesélés, mondókázás pozitívan befolyásolja az érzelmi fejlődést és a kötődési képességet, és nemcsak a születendő gyerek részéről. Rákészülés, ráhangolódás, figyelem ez a szülőtől, amire óriási szükség van. Egy olyan világban, ahol 10 anyából 4 hamarabb készít fotót a szülőszobában az újszülöttről, mint ahogy megszólítaná, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy nem mindegy, milyen gesztusokkal, szavakkal, történetekkel fogadjuk a világra érkezőt. Erre szabad és kell készülni, ehhez lehet segítséget kérni és kapni, például a Pont, pont, vesszőcske könyvtől.
A kötet a magyar népmesék közül válogatott, de milyen típusú történetekre számíthat az, aki először felüti a könyvet? Melyik az a mese, amellyel érdemes kezdeni, van esetleg tanácsod kezdő szülőknek?
A könyv első mondókája Nő, nő, kisdedecske, egy mondókába bújtatott áldás, a saját fiaimnak milliószor suttogtam el, de minden újszülöttnek beleduruzsoltam a fülébe, akit valaha a kezembe adtak. Ahhoz, hogy a gyereket körülvevő felnőttek mesélni kezdjenek az anya szíve alatt növekvő magzatnak, később az újszülöttnek, majd a növekvő gyereknek, a történetek mellett szükségük van a mesélés örömének megtapasztalására, és ehhez nélkülözhetetlen a saját, mesélő hangjuk megtalálása. Már magzati korban is jelenthetnek a mondókák és mesék testi kontaktust, amikor a kisbaba sarkacskáját, vagy fejecskéjét érintjük meg az anya pocakjában. A mondókázást követheti a meseolvasás, majd élőszavas mesélés.
A mesélés szeretete és hagyománya mennyire örökíthető tovább egy-egy családon belül? Mi a tapasztalatod: azok, akiknek már egészen pici korban meséltek, később szülőként mennyire válnak maguk is mesélővé?
Bűdi Boglárka 2015-ben publikált kutatása azt bizonyítja, hogy akik gyermekkorukban rendszeresen hallottak mesét a szüleiktől, azok szülői szerepükben is rendszeresen mesélnek. A kisgyerek elsődleges tanulási forrásai az utánzás és az ismétlés, belső erőforrásait pedig a gondozó felnőtt minőségi jelenléte, törődése, osztatlan figyelme építi. Nélkülözhetetlen, hogy a gyerek eleven, a szó legszorosabb értelmében kézzelfogható környezete mintát és élményt adjon: mondókázzon, meséljen, ringasson, érintsen. Gép, gépi hang, képernyő ezt nem tudja helyettesíteni. A kötet meséi alkalmat adnak szórakoztató időtöltésre, korai közös meseélményre. A mesélés így az első családi rítusok egyike lehet, ami mindenkinek öröm.
Forrás: konyves.blog.hu
|