– Az a baaaj... – sóhajtott fel Kiki egy késő nyári délutánon –, hogy anya ősztől nagyon sokat fog dolgozni. Jóval többet, mint eddig. És sokkal tovább.
Kettesben üldögéltek Kerivel a hintaágyon, és kakaót iszogattak az árnyékban, amíg anya a vacsorát melegítette a konyhában. Keri a keresztanyja volt, nem rokon, mégis családtag Kiki születése óta. Anya barátnője volt, foglalkozását tekintve valószínűleg tündér. Legalábbis Kiki biztos volt benne, hogy varázsereje van. Mert ha Kerivel volt, kiderült az ég, szétfoszlottak a fellegek, és kisütött a nap. Kivéve persze a legnagyobb kánikulában, mert akkor Keri mellett fújdogálni kezdett a szellő, és egy tenyérnyi felhő úszott a nap elé. És csodálatos történetei voltak.
– Elég baj az neki – helyeselt Keri a panasz hallatán. – De én úgy hallom, hogy neked is baj.
– Nagyon is – bizonygatta Kiki. – Mert eddig anya jött értem délután, apa későig dolgozott. De mi lesz így? Hétfőn és szerdán este hatra ér csak oda. Hatra, érted? Én leszek az utolsó, akit hazavisznek! Tudod, milyen rossz az? Hogy jönnek sorban a többiekért, én meg csak ülök, és nézem, ahogy elmegy mindenki, akit ismerek, és csak várok-várok, és unatkozom, és egyedül érzem magam?
– De még mennyire hogy tudom! – bólogatott Keri. – Amikor kislány voltam, illetve már nagy, hiszen iskolába jártam, anyukám este hatig dolgozott mindennap. Fél hétre ért oda hozzám, amikor már hazamentek a gyerekek, a tanító nénik is, csak én ültem a földszinti padon meg a portás bácsi a fülkéjében. Mindig féltem, hogy egyszer nem is jön egyáltalán.
– A portás bácsi beszélgetett veled? – érdeklődött Kiki.
– Dehogy! – legyintett Keri. – A portás bácsi tévét nézett. Icipici tévéje volt, mint egy kocka alakú doboz, aminek az egyik oldalán fekete-fehér alakok ugrálnak.
– Fekete-fehér? – csodálkozott Kiki.
– Bizony! És a portás bácsi csak velük törődött, rám se nézett. Még szerencse, hogy előjöttek az egerek.
– Milyen egerek?
– Ott laktak az iskolaépületben. Amikor látták, hogy egyedül vagyok, kibújtak a lyukakból és a padló repedéseiből, és odajöttek beszélgetni. Az uzsonnakenyerem felét mindig félretettem, és elmorzsáltam nekik. Öten voltak. A hosszú bajszú, a hófehér, a rózsaszín orrú, a piros szemű és a csonka farkú.
Körém ültek, falatoztak és énekeltek.
– Talán cincogtak! – nevetett Kiki.
– Dehogy – tiltakozott Keri –, mondom, hogy rendesen énekeltek, dallama is volt meg szövege is! Megmutassam? – És Keri választ sem várva dalra fakadt:
– Ez nagyon szép volt – sóhajtott Kiki –, de rajtam nem segít. Nálunk nincsenek egerek.
– Ha az egerek nem is segítenek, én azért tudok! – nevetett Keri. – Szerencsére pont ráérek hétfőn és szerdán, és már négyre
érted tudok menni. Hazakísérlek, vagy addig sétálunk, amíg a szüleid meg nem érkeznek. – Komolyan? – Kikinek a szája is tátva maradt. Álmodni se mert volna ilyesmit. Hogy órákat kettesben lehet Kerivel, aki csak vele beszélget majd, és nem akar folyton anyával felnőtt dolgokról társalogni!
– De még milyen komolyan! – kiáltott Keri. – Máris megyek, és megbeszélek mindent anyukáddal.
Így esett, hogy Kiki szeptembertől minden héten kétszer Keri történeteit hallgathatta.