- Édesapám szívem, úgy szeretnék megtanulni lantozni, hegedülni. Milyen szépen hegedülnek! Nekem nincs más vágyam - azt mondja -, csak lantozni tanuljak meg. Hát a király hogyne, annak az egy fiának minden kívánságát teljesítette. Meg is beszélte egy lantmesterrel, hogy tanítsa meg a fiát mindenféle lantozásra, hegedülésre s mindenre. El is ment Szamárbőr királyfi, de a mester azt mondta, hogy ilyen kezekkel nem tudja majd verni a lantot, mert a húrok elszakadnak. De hát aztán mégiscsak a király: hát valahogy, hát így, hát úgy, valamiképpen tanítsa meg. Nem sokat kellett tanítsák Szamárbőr királyfit; ha a keze is olyan volt, ha akármilyen volt, olyan gyönyörűen megtanult lantozni, hogy nem volt senki emberfia, aki nálánál ügyesebben s szebben tudott volna lantozni. Hát megvolt mondva a lantmesternek is a hegedűsnek is, a mesternek, mindenkinek, hogy tükret ne tartsanak ott, de valahogy mégsem voltak éppen olyan gondosak, mint a királyi lakásban, s egyszer csak egy tükör elé bukkant a királyfiú. Hát belenézett a tükörbe, meglátta magát, elkeseredett rettenetesen. Azt mondta, hogy sem a szülei házához haza nem menyen, sem még azon a környéken sem áll meg, elmenyen világgá. A lantot erősen szerette, a hegedűt s a lantját elvette magához, el is búcsúzott a lantmestertől, s elment világgá. Hát ment sokáig nagy elkeseredve, akkor már a tóknál, a vizeknél, mindenütt, ahol ment mindig látta, hogy ő milyen. Túlságosan el volt keseredve. Na, elmenyen úgy, hogy nem is menyen emberek közé. De közben mégis már osztán visszatért. Azt mondta: elmenyen egy városba, egész más helyre, s ott megmarad. Ott is volt egy király abban a városban. S elmenyen a király kapujába, s nekifogott lantozni, hegedülni. Kinézett a kapus, hát látta, hogy egy kicsi csacsi; rendes csacsi, az veri a lantot. Fut hamar a király elejibe, s jelenti: - Felséges királyom, itt van egy csacsi; rendes csacsi - azt mondja -, egy szamár, s olyan gyönyörűen hegedül, hogy életünkben ilyent még sose hallottunk. - Vezessétek ide előmbe - mondja a király.   Na, kinyitja a kapus a kaput: - Felséges királyomnak parancsára gyere oda fel! Felmenyen a király-csacsi, a Szamárbőr királyfi, felmenyen a király elejibe. Nem csudálkozott ott se palotán, de semmin sem, csak olyan helyt lakott, de rajta mindenki úgy csodálkozott. A személyzet, mindenki kacagta. Na, már nem esett neki rosszul. Békeveredett a királyi palotába. Hát a királykisasszony és a királyné is erősen csudálkoztak. De hát aztán azon még jobban, hogy beszélő szamár: teljesen rendesen beszél. De hogy rendesen beszél: akármilyen kérdést tettek fel, olyan okos volt, hogy nem tudott jobban senki felelni a kérdésre. Hát ez miféle csacsi lehet? Azt mondja a király: - Maradj itt nálunk, itt eszel velünk, itt lakjál velünk. Mondta, hogy ott marad. De mikor eljött az ebéd ideje, így a király: - Na, menjél te is oda ki a konyhába a személyzettel ott ebédelj te is. Rendes, jó ebédet kapsz. - Felséges királyom, oda nem menyek. Megvallom - azt mondja - a királyomnak, felséges királyomnak, hogy én csak királyi asztalnál szoktam ebédelni. - Na, jól van csacsikám, akkor maradj hát itt velünk. Éppeg a kisasszony mellé húzódott. Na, olyan ügyesen evett, olyan rendesen viselkedett, látszott, hogy ez királyi palotában növekedett. Erősen csudálkoztak rajta. A királykisasszony már annyira szeretett vele foglalkozni s vele beszélni, hogy mind csak ott lett volna, ahol Szamárbőr királyfi volt. Mind csak ott ült volna. De már hogy egy hét elteltivel, úgy két hét elteltivel - nem tudom biztosan -, csak elég az hozzá, hogy készülődött, menyen el, hagyja el a királyi palotát. Akkorra már úgy megszokták, hogy kezdték kérelni, ne menjen el, maradjon ott velük s ne menjen el. De már ígérte a király fele királyságát, csak maradjon. De hát nem. - Nem kell nekem a maga királysága, van nekem - azt mondja - elég. Menyek. - Na, már mindjárt a leányomat kérnéd, akkor itt maradnál. S akkor a királykisasszony intett egyet Szamárbőr királyfinak, hogy kérje őt. S akkor bátran mondta: - Igen, felséges királyom, ha nekem adja a leányát, akkor itt maradok. - Na, kedves leányom, mit szólsz hozzá? - Azt, hogy maradjon itt, mert elmenyek hozzája. Hát a király majd megdermedt a leánya szavára, hogy mit mondott a leánya. - Jól van, leányom, elmész, elmész. Kiszólottam, kiszólottam. Gyere, fiam, itt a kezem nem disznóláb, legyél hát a vejem. Abban a percben papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak, megesküdtek. Na már aztán lakodalom után egy este külön szobába tértek, hogy feküdjenek le. Hát mikor a királyfiú vetkezik le, hát uram, teremtőm, nemcsak a ruhája jött le - mert azért ruha volt rajta -, teljesen a szamárbőr, teljesen lejött róla, levetette oda. Hát mikor meglátta a királykisasszony, örömiben elkezdett kacagni, ölelgette, csókolgatta. - Jaj, hát én eddig is szerettelek, de most aztán halálosan szeretlek, drága férjem! Örvendett. Akkora nagy kacagás, akkora nagy beszéd volt, hogy ennek a hallatára benéztek, hogy miféle zsinat van, minek kacag úgy a királykisasszony s minek örven úgy. S meglátták a kulcs lyukán, hogy nem szamárbőrben van, le van vetkezve. S futnak hamar a királyhoz és mondják: - Felséges királyom, hát a királyfi nem szamárbőrben van, rendes, valóságos teremtés, de még gyönyörű! A kulcs lyukán át láttuk. Menyen a király is hamar, megnézze, hogy valóságosan igaz, hát látja ő is. - Na, nem kell szólni semmit - azt mondja. Elhagyták, hadd aludjanak el. Lefeküdtek, s elaludtak. S amikor elaludtak, a király bément, s szépen, észrevétlenül ellopta a szamárbőrt. S kivitte az udvarra, s nagy tüzet rakatott alá, elégette. Reggel, mikor felkőtt a királyfi, akar felöltözni, nincs sehol a szamárbőr. Aztán többet nem volt szamár. Így maradt valóságos királyfiúnak, megvolt a palotában a nagy öröm, mert gyönyörű szép volt. Itt a vége. Forrás: Mesélj nekem - Lovakról és szamarakról