Nagy Koppány Zsolt
Aki ismerte Toldi Miklóst
Erkölcsi tanulságok és életleckék a barátságról és
a felelősségről
A Manó Könyvek Kiadó Régi kedvencek című sorozata valóban hiánypótló, szerény becslések szerint is. Olyan, feledésbe merült, merülő, de a maga korában kultikusnak számító könyveket jelentetnek meg benne, mint például a Csipike Fodor Sándortól. Ezeknek a könyveknek tehát még egyszer lehetőségük nyílik halhatatlannak lenni, és minden bizonnyal jól sáfárkodnak e lehetőséggel, mert reneszánszukat élik.
A kiadó legújabb kötete Nagy Katalin gyerekkönyve 1973-ból, amely A világ legrosszabb gyereke címet viseli.
Nagy Katalin igen termékeny és népszerű szerző volt, és ha utánaolvas az ember, látja, hogy – világéletében gyerekekkel foglalkozván – ugyancsak értett a kisgyermekek lelki világához, problémáihoz.
A világ legrosszabb gyereke története meglehetősen egyszerű és meglehetősen nehezen indul: van a Kavics becenevű kisfiú (a mustáros kenyér a „kedvenc eledele”), aki nemrég költözött szüleivel együtt a lakótelepre, és egyelőre nincsenek barátai. Anyját megkérdőjelezhető humorral Varga-kettőnek nevezi (a könyvben szinte mindenki valamiféle bugyuta becenévvel szerepel), apja mindig úton van, és ha valaminek nagyobb nyomatékot szeretne adni, akkor a „Kisdobos pénztáros szavamra mondom!” formulához nyúl. Egy bizonyos Nénike vigyáz rá, amikor minden jel szerint a gyermekágyi depresszióba örökre beleragadt anyja és a (nyilván ezelől menekülő) apja nem ér rá. Ő nevezi a világ legrosszabb gyerekének Kavicsot, aki olykor bizony még a falra is rajzol, a fene a büdös kölykét.
Van persze rejtély is a könyvben: Kavics kedvenc hőse ugyanis Toldi Miklós (! – erről még beszélünk), és van egy titka: ismer egy igazi Toldi Miklóst is. Körülbelül 170 oldalnyi felvezetés után, „drámai körülmények között” derül ki, hogy az igazi „Toldi Mick” nem más, mint koruk hőse, a 23 éves, tanulmányait esti iskolában folytató, ugyancsak izmos lakatosmester, aki kulcsmásolással szolgálja a dolgozó népet, de azt aztán tényleg pompásan csinálja (nemhiába erős, ugye). Most persze azt kérdezik önök, hogy ha ilyen a könyv, akkor miért ajánlgatom ezeken a hasábokon?
Elárulom nyomban: azért, mert végtelenül bájos. Én nem tudom, hogy csak a nosztalgia okozza-e, vagy egyéb is van benne, de körülbelül harminc oldal után elkezd élni az egész, és kellő iróniával visszasimulunk abba a régi korba, ahol még az volt a menő, ha egy elemistának Toldi Miklós a kedvenc hőse (és nemcsak a figurát ismeri, hanem hosszan tud idézni Arany művéből, sőt az édesanyjának is mindig a Toldit kell mesélgetnie neki), ahol a lakótelepi élet faék- és ruhaszárító-egyszerűségű örömei várják a gyerekeket, ahol mindenki dolgozik és illedelmes (a kukás például eltartott kisujjal kávézik, miután Kavics magukhoz invitálja őt likőrözni, a mama nevében:
„A nagy ember az ajtóban meghatottan krákogott, anyu a körmét rágta, olyan tanácstalan volt. Aztán később ittak mégis, persze csak ők ketten, de a kukásember azt mondta: a gyerek egészségére. Úgy fogta a poharat, hogy elállt a kisujja a többitől, mint egy kis felkiáltójel. Kavics elhatározta, ha nagy lesz, ő is így tartja majd a poharat”), ahol a rendszer megkövetelte munkát csak néha szakítja meg egy-egy kiadós, jól megérdemelt ebédszünet, a gyerekek pedig alig várják, hogy láthassák a János vitézt az Operában („ifjúsági előadás”, természetesen).
Az erkölcsök tiszták, a gyerekszerelem romantikája megejtő (és igen szépen, szubtilisen és áttételesen ábrázolja a szerző – egészen kortárspszichológiaiirányzat-kompatibilis!), és jóllehet a tollak nem fognak rendesen (elevenünkbe vágó szocreál mondat: „Kavicsnak fogalma se volt, hogy mi az [ti. a svábbogár], de belátta Hatala igazát, és nekiadta a golyóstollát. Úgyse szerette, rossz volt a festék benne, olyan szaggatott lett a vonal, amit húzott, mint egy sorompó”) – és még csak nem is ez a legnagyobb baj –, igen fontos mondatok és erkölcsi tanulságok fogalmazódnak meg benne a barátságról, a felelősségről és a jóságról. (Tulajdonképpen arról szól a könyv, hogy az életleckék között bukdácsoló Kavics hogyan tesz szert igaz barátokra – minden, kisgyerekeknek szóló könyv erről beszél azóta is.) Soha senki nem kandikál ki a gyermeki látásmódból, a naiv rácsodálkozás itt valóság, nem illúzió, nincs semmiféle összekacsintás, következetesen végigvitt mese van csak.
És van benne humor – ez a gyengém –, bájos, óvatos és esetlen: „Kavics is kedvelte Ágit, mindig együtt kaptak intőt magatartásból”, vagy:
„A harmadik emeleti erkélyen megjelent a kis Csipak, le volt ragasztva mind a két füle ragtapasszal. Borzasztó nagy, elálló füle van, az biztos, de azért kár leragasztani! A nagymamája szokása ez, azt mondja, így esetleg lelapul. Emiatt elég sok verekedés van az udvarban, mert a nagy Csipak mindenkit azonnal megver, aki csúfolni meri a kicsit, ami igazán szép tőle. Csak a múltkor tévedésből is megvert egy lányt, mert az azt mondta, ragtapaszért megy a gyógyszertárba. Pedig azért ment valóban.”
Szóval mindenkinek jó szívvel ajánljuk: annak, aki a gyerekének meg szeretné mutatni, hogy volt ilyen is és annak, aki maga is a hetvenes években volt gyerek.
Szembetűnő blog
Sokszor hangzik el a bűvös mondat: a mai gyerekeknek már nem készülnek olyan szép mesék, mint régebben. Ma már mindennek akciódúsnak, pörgősnek kell lennie, hogy fenntartsa a gyerek figyelmét, a mesék egyre vadabbak, minek okán a gyerekek is egyre vadabbak lesznek, az agresszió kiskoruktól beléjük ég, és azt onnan senki fia nem irtja ki. A régi meséket pedig ideje kukába dobni, vagy néha nosztalgiával újraolvasni őket.
"Nem könnyű a kibékülés,
összeveszni sokkal egyszerűbb."
Szerintem ez nem így van!
A dolog nem ennyire fehér vagy fekete. Tény, hogy egyes mesekészítők feszegetik a befogadhatóság határát, viszont a szülőn múlik, hogy adott mese eljut-e csemetéjéhez. Azzal pedig pláne nem értek egyet, hogy a régi mesék elavultak lennének.
Talán manapság nem okoz gondot egy új helyen beilleszkedni? Talán mindenki hipp-hopp talál új barátokat? Talán a gyerekek már nem játszanak egymással? Talán nincsenek kérdéseik? Talán nem rosszalkodnak? Talán nem imádnivalóak? Talán nem kell őket terelgetni, tanítani és foglalkozni velük? Egyszóval: nincsenek olyan örök érvényű tényezők, melyek az aktuális berendezkedéstől függetlenül mindig előfordulnak?
"Ezt a lakótelepet úgy is hívják, hogy Nyolc ház; amikor ideköltöztek, Kavics rögtön utánaszámolt, hogy stimmel-e."
Nagy Katalin: A világ legrosszabb gyereke meséje 1973-ban került a boltokba. Személyes különlegessége ennek, hogy a szüleim a könyv megjelenésekor már majdnem annyi idősek voltak, mint a mese főhőse, Kavics. Ami azt illeti, kiskoromban szerettem, ha olyan meséket (is) olvastak/mondtak nekem a szüleim, amit még nekik meséltek régebben.
A világ legrosszabb gyereke történetét emlékeim szerint, nem ismertem ugyan, de kíváncsi voltam, hogy hat rám most ez a könyv. A történet visszarepít a szocialista Magyarország évtizedeibe, a (ma már) történelmi környezet, az üttörők, a (frissen épült) lakótelep olyan világot idézett fel bennem, amelyben tulajdonképpen nem is éltem (lakótelepen meg amúgy sem).
Kavics és családja a történet kezdetén, a nyári szünet beköszöntével költözik a lakótelepre, a kisfiú - aki nyár végén új iskolában kezdi a harmadik osztályt - kezdetben nagyon nem találja a helyét. Nincsenek barátai, helyzetét pedig a legkevésbé sem segíti, hogy Nénike nem engedi őt le az udvarra játszani a többiekkel, sőt, a világ legrosszabb gyerekének nevezi őt.
"- Apu, mondok valamit.
- No végre!
- Tudod apu...én szoktam gondolkodni.
- Na ne mondd! És mikor?
- Hétfőn. Mindig hétfőn. Mert akkor te mindig úton vagy, anyu meg nem beszélget lefekvéskor. Akkor én gondolkodok mindig.
- Miről gondolkodsz?
- Hát...hogy miért is nem barátkoznak velem a gyerekek?
- És kigondoltál már valamit?
- Már sok mindent, csak aztán elfelejtem. Mert elalszom közben, reggel meg iskola..."
A mesében figyelemmel kísérhetjük Kavicsot a beilleszkedés és barátkeresés rögös útján. Mindeközben ne feledkezzünk el a felnőttekről sem, akik elengedhetetlen támaszai (kellene, hogy legyenek) Kavics (és minden gyerek) boldogságának. A világ legrosszabb gyerekéről persze kiderül, hogy közel sem az, csupán egy elveszett kisfiú, aki barátokra vágyik, és mindent megtesz azért, hogy szerezzen is. Pont úgy, ahogy manapság is oly sokan.
Épp ezért nem elavult, vagy idejétmúlt történet ez. Sőt, azzal, hogy ma már kevésbé ismert fogalmak - mint az úttörő vagy a rézmozsár - is előbukkannak benne (melyekre akár rá is kereshetünk a könyv végén), akaratlanul is többet adhat a gyermek olvasónak. Egy valós világot ismerhet meg, barangolhat picit a nem túl távoli történelemben, a könyv ezáltal lehetőséget kínál arra, hogy gyermek-szülő-nagyszülő egy igazán érdekesnek ígérkező beszélgetést folytasson arról, milyen (volt) gyereknek lenni.
|