Ezen a csodaszép délelőttön még senki sem sejtette, mekkora veszély leselkedik a világ legszebb háromárbócos vitorlására. A Szélkirálynő ragyogó napsütésben, kedvező széllel, békésen haladt Egérország felé. Hátuk mögött hagyták a Kartács-tenger szigetekkel tarkított vizét, átszelték a Szila-tengert az opálbálnák díszkíséretében, akik egészen Opálkatlanig, az ősi Opálfölde határáig követték a hajót.
Tégedille királynő megtalálása derűt és békességet hozott mindenkire, akivel csak szemtől szembe találkozott, ezért a fedélzeten indulás óta jókedv és nyugalom uralkodott.
Bár a királynő jelenlétében még a megátalkodott bűnözők is elfelejtették korábbi gazságukat, a Szélkirálynő matrózai számára a legnagyobb csoda mégsem ez volt, hanem a Negróban végbement változás. A Szélkirálynő zord és szívtelen fedélzetmestere ugyanis a találkozás óta olyan kedves, figyelmes és barátságos lett, mintha a legjobb minőségű, Fordí-tóból származó vízzel zúdították volna nyakon. Az utazás hetedik napján már Sebestyén, a kormányos tette szóvá, hogy itt-ott ragad a hajópadló.
– Igazán szólhatnál Rumininek és Balikónak, hogy dörzsöljék át a fedélzetet, mert lassacskán odaragadok a deszkákhoz – figyelmeztette Negrót, de a fedélzetmester csak legyintett.
– Eleget dolgoznak a fiúk a kötelekkel, hadd pihenjenek is néha! Különben is, Rozi kisasszonynak és annak a helyes babának is kell is kell a társaság!
Való igaz, hogy Sajtos Rozi és Galléros Fecó kisfia, Kisfecó igazán jól szórakozott a matrózfiúk társaságában. Szabadidejükben együtt ücsörögtek és énekeltek a kabinok melletti szélvédett sarokban, máskor Rozi meséit vagy Fecó kalandos elbeszéléseit hallgatták.
Balikó gyakran felkapta és a levegőben hintáztatta az egérbabát, máskor a kicsi két mancsát fogva segített neki körbetotyogni a fedélzetet. Rumini eközben nagy beszélgetésekbe merült Rozival, esténként együtt gyönyörködtek a csillagokban, és néha elhúzódtak egy félreeső zugba, ahonnét mindig csillogó szemmel, kipirulva kerültek elő.
A legénység megértő szemmel figyelte a bimbódzó kapcsolatot, egyedül Balikó háborgott és tett rosszalló megjegyzéseket a barátjára, aki szemmel láthatólag képes volt belehabarodni egy
lányba! De Ruminit nem zavarta Balikó méltatlankodása, vigyorogva vonogatta a vállát, amikor Balikó azért zsörtölődött, hogy már megint kettesben találta őket a takarítószertár takarásában, és ábrándosan bámulta a hullámokat, miközben Balikó azt taglalta, hogy véleménye szerint Rozi túl sokat fecseg.
De Balikót leszámítva mindenki maradéktalanul elégedett volt a dolgok állásával. A legénység szívrepesve várta, hogy végre hazatérjenek a rakománytól roskadozó hajóval Egérországba, és megkezdjék jól megérdemelt pihenésüket. Galléros Fecó visszaszámlálta a napokat, mert Egérvárosban várakozó felesége, Johanna még nem értesült Rozi és Kisfecó szerencsés megmeneküléséről.
A matrózlegény alig várta, hogy végre újra együtt lehessen a család, viszontláthassa otthon maradt kislányát, Jucót, és Johanna is megnyugodhasson.
Az utazás nyolcadik napján viharossá fokozódott a nyugati szél, és a Szélkirálynő minden manőverezés ellenére kelet felé sodródott. Nem tértek el túlságosan a tervezett iránytól, ezért Sebestyén nem is aggódott, hiszen biztos volt benne, hogy a szél gyengülése után néhány nap leforgása alatt korrigálják majd az eltérést. Az egyedüli problémát az ivóvíz fogyása jelentette, de a térképek szerint errefelé is akadtak szigetek, így a Szélkirálynőnek minden esélye megvolt arra, hogy egy kikötés alkalmával feltöltse kiürült hordóit.
A tizedik napon alábbhagyott a szél, és a távolban feltűnt a szárazföld. A gyengülő légáramlattal néhány óra alatt elérték a kis szigetcsoportot, amely a térkép szerint az Ütköző-fok nevet viselte. A kapitány elrendelte, hogy vonják be a vitorlákat, és a Szélkirálynő fenséges mozgással, büszkén siklott az öbölbe, ahol a parti őrségtől rögtön engedélyt is kaptak a kikötésre.
Az elmúlt hónap viszontagságaitól kimerült matrózok örömmel nyugtázták, hogy végre minden úgy megy, mint a karikacsapás. Nem kell megvadult fenevadak támadásától tartaniuk, senki sem akarja tőrbe csalni, kifosztani, rabságba ejteni őket, és a kikötői bódésor árusainak sem jut eszükbe átverni a finomságokért sorba álló matrózokat. A szigetlakók barátságosak, az ivóvíz finom, a parti őrség kapitánya készségesen ad útba igazítást.
Miközben Bojtos Benedek kapitány az őrparancsnokkal beszélgetett, és Ajtony néhány különlegesen érlelt sajtgurigát vásárolt, Negró is szóba elegyedett a kikötőben járkáló helyiekkel. Kisvártatva titokzatos ábrázattal tért vissza a fedélzetre, ahol már gyülekezett
a legénység.
– Jó híreim vannak, fiúk! – újságolta lelkesen. – Többen is azt mesélték, hogy a sziget túloldalán található a világ legkékebb tengeröble! A Gyöngy-lagúna messze földön híres, állítólag még a Csincsilla hercegek is ide járnak nyaralni! És a fagylalt párját ritkítja a parti árusoknál! – kacsintott Balikóra.
Szavait hatalmas csend követte. Egyrészt a döbbenet némította meg a matrózokat, hiszen Negró még soha életében nem ragadtatta magát lelkes kijelentésre, másfelől mindenki sóvárogva gondolt a világszép lagúnára és díjnyertes fagyijára. Könyörgő tekintetek ostromolták némán, mégis beszédesen a kapitányt, aki maga is elábrándozott. Elvégre a fiúk annyi veszélyen
és viszontagságon mentek keresztül, nem kis részben az ő hibájából kifolyólag. Igazán megérdemelnének egy kellemes délutánt!
– Végül is nem sietünk olyan nagyon – szusszant Bojtos Benedek, mire a fedélzeten kitört az ováció.
Még Kisfecó is boldogan kalimpált Rozi ölében, miközben ügyesen formázgatta az újonnan tanult szót:
– Fadzsi, fadzsi.
Bár már jócskán elmúlt dél, a nap még mindig elég magasan állt, így bőven futotta az időből, hogy átsétáljanak a lagúnához, és ott töltsék a délutánt. Estére visszatérnek majd a kikötőbe, és egy jó alvás után hajnalban indulnak csak tovább Egérország irányába.
A matrózok lelkesen rángatták elő fürdőnadrágjukat a tengerészládák mélyéről, aztán vállukra vetett törölközőkkel elindult a csapat. A kisváros utcácskái barátságosan kanyarogtak a lábuk alatt, majd egy enyhe emelkedőn felkaptatva szemük elé tárult a sziget túloldalán elnyúló Gyöngy-lagúna. A tengerészeknek egy pillanatra a lélegzetük is elakadt a gyönyörűségtől. A világ legkékebb öble úgy festett, mint egy finoman megmunkált ékszer.
A hófehér homokot pálmacsoportok és virágzó gránátalmafák szegélyezték, a sekély víz szinte
áttetszően kék volt, míg távolabb, a lagúna bejáratát őrző sziklákon fehéren törtek meg a hullámok.
– Fenséges! – állapította meg kapitány.
– Na, mit mondtam? – dörzsölte a mancsát elégedetten Negró, majd kijelentette, hogy az első
adag fagylaltra mindenki az ő vendége.
– Furcsa, hogy sehol egy lélek – dünnyögte csodálkozva Fecó, de nem volt ideje elgondolkozni a dolgon, mert a nyakában ücsörgő Kisfecó újra kurjongatni kezdte, hogy fagyit szeretne, mire a társaság nagy lelkesen folytatta útját.
Az öböl felé közeledve rábukkantak egy fagylaltosbódéra, ahol harmincháromféle íz közül lehetett választani. Hosszas tépelődés után mindenki rendelt magának néhány gombócot, majd jókedvűen caplattak tovább a strand irányába. A homokos föveny felé közeledve Galléros Fecó újra értetlenkedni kezdett, mivel sem az utcákon, sem a parton nem látott senkit.
– Jó, hogy hétköznap délután sokan dolgoznak, de kizárt, hogy egy ilyen szép helyen egyetlen lélek se fürödjön – mormolta maga elé.
– Leszünk elegen! – bökte oldalba jókedvűen Rumini. – Legalább oda ülhetünk, ahová kedvünk tartja.
A homok vakítóan ragyogott a napsütésben, és a kék tengervíz is olyan hívogatóan fodrozódott, hogy végül Fecó is megfeledkezett a gyomrában ébredező rossz érzésről, és kedvtelve járatta szemét a káprázatos tájon.
A partra érve mindenki ledobta a törölközőjét, és egyenesen a vízbe rohant. Képtelenség volt ellenállni a kristálytiszta tengernek, amely langyosan nyaldosta a fürdőzők bokáját! Az egész társaság jókedvűen ugrabugrált a habokban, mintha nem is hétpróbás tengerészek, hanem a vakáció első napját élő iskolás gyerekek volnának. Dundi Bandi, Frici, Brúnó és Roland fröcskölőcsatát rendezett, Tubák delfinként ugrált, de még az idősödő Dolmányos papa és Cincogi doktor is megpróbált a víz felszínén lebegve napozni.
A legnagyobb pancsolást persze Kisfecó rendezte, aki boldog sikongatással úszkált Fecó és Rozi segítségével, aztán Rumini nyakába csimpaszkodva kalimpált, végül kacagva menekült Balikó
cápa elől, aki heves lábtempókkal körözött körülötte.
A kapitány térdig a vízben állva, mosolyogva nézte a legénységet. De jó, hogy végre kikapcsolódnak az emberei! Lám, Negró is milyen jól érzi magát, egész mélyre beúszott már!
Később a pancsolástól tikkadt társaság a pálmafák árnyékába húzódott pihenni, előkerültek az uzsonnák és a limonádéspalackok. Időközben Negró is visszatért az úszásból, és egyenesen a parton napozó Rozihoz sietett.
– Úgy tudom, te kedveled a ritka élőlényeket – mondta hamiskásan hunyorítva.
– Láttál valamit? – ült fel Rozi izgatottan.
– Bizony ám! – kacsintott Negró. – Beúsztam egészen a sziklákig, ahol már hűvösebb a víz. Egy helyen egészen különös, ezüstös csíkocskák rajzottak.
– Ezüstös csíkocskák? – értetlenkedett Rumini, aki Rozi mellett hevert a homokban.
– Úgy néznek ki, mintha vékony gyökérszálak volnának. Együtt hullámzanak a vízzel, gyönyörű látvány.
– Nem lehet, hogy inkább pici medúzák? – gyanakodott Rumini.
– Nem! Ezek olyanok, mint sok kis ezüstfonál ötösével-tízesével összecsomózva. És nem csak úgy sodródnak ám, rajban úszkálnak a sziklák körül!
– Sosem hallottam még ezüstfonálhoz hasonló élőlényről – tűnődött Rozi, majd Ruminihez fordult. – Bejössz velem? Szeretném megnézni őket!
Rumini készségesen talpra ugrott, bár különösebben nem vágyott vissza a vízbe, és a következő percben már Rozi mellett tempózott a sziklák felé. Tudta, hogy a lány igazi állatbolond, és élete
nagy álma, hogy ismeretlen élőlényeket fedezzen fel.
– Milyen kár, hogy Egérországban maradt a Lényes Könyvem! – sóhajtott Rozi úszás közben. – Rengeteg lényt kell belerajzolnom majd, amikor hazaérünk. Opálfölde minden lakója megérdemel egy külön bejegyzést: a topálok, méregdombi békák, amandina pintyek, opálhangyák és opálbálnák!
– Vigyázz, a bálnák egy dupla oldalon sem fognak elférni! – nevetett Rumini, aztán hirtelen elnémult.
Hűvösebb áramlatba értek, és ahogy lepillantott, vakító fényben villogott a víz, mintha a legfényesebb ezüsttel bevont hínárok hajladoznának a ragyogó napsütésben. Rozi elkerekedett szemmel meredt a mélybe, aztán óvatosan lenyúlt a lába mellett, és kiemelt egy vékony, kecsesen hajladozó, kunkorodó lényt, amely bár mutatott némi hasonlóságot a medúzákkal, egyértelműen más fajhoz tartozott. Nem volt se szeme, se szája, mégis sejteni lehetett, hogy az a feje, ahol a vékony ezüstszálak összenőnek, a tekergő szálacskák pedig a lábai vagy csápjai. A különös állat úgy csillogott, hogy képtelenség volt pislogás nélkül nézni. A vékony fonalcsápok
indaként tekeregtek Rozi kezén, egyik ujjáról a másikra kapaszkodva.
Rumini lenyűgözve bámulta a jelenséget.
– Mi lehet ez? – motyogta megigézve.
– Nem tudom, de gyönyörű – suttogta Rozi, mintha attól félne, hogy hangjával elijesztheti a meseszép jószágot. Pedig nem kellett ettől tartania, mert a vízben a félelem legkisebb jele nélkül, százával úszkáltak körülöttük az ezüstindák.
Rumini egyszerre felfigyelt a parton ugrabugráló, integető legénységre. Mi történt? Úgy hadonásznak, mintha fontos mondanivalójuk lenne!
– Nézd csak! – bökött a part felé. – Lehet, hogy indulunk!
– Jó, menjünk! – egyezett bele Rozi, és a vízbe eresztette a mancsát, hogy a rajta tekergő lény visszacsusszanhasson a tengerbe.
– Aú, ez a kis csibész belém csípett búcsúzóul. De nem fájt! – tette hozzá nevetve, aztán erős karcsapásokkal megindultak a part felé.
Látva, hogy Rumini és Rozi már kifelé úszik, a legénység egy része visszaült a törölközőjére, de többen végig a parton álltak, amíg a két fiatal ki nem ért.
– Csakhogy itt vagytok! – fogadta őket aggodalmas tekintettel a kapitány. – Most járt itt egy helyi lakos, aki figyelmeztetett, hogy mérgező lények rajzanak az öbölben, ezért néhány napig tilos fürdeni.
– Ó, mi nem találkoztunk mérgező lényekkel! – mosolygott Rozi, azzal felkapta a lába körül sertepertélő Kisfecót, és hatalmas puszit nyomott a pofijára.
– Még szerencse – könnyebbült meg a kapitány. – Viszont jól elment az idő, ideje visszatérnünk a Szélkirálynőre még a sötétség beállta előtt!
A legénység szedelődzködött, és hamarosan már a kikötő felé ballagott a jókedvű, elégedett, kimerült társaság.
A kaland folytatódik!
|