Oh gyönyörű tavasz idő, Kizöldült az erdő-mező. Erdő-mező vigan ragyog, Szegény ember búsan motyog. - Ringyes-rongyos életem, Sok a bajom énnekem. Csak dolgozom, pedig való: Mihelyt dolog, mindjárt nem jó. Hát kinlódjék itt az ördög, Tartson ekét, hajtson ökröt. Biz én megyek, urizálok, Erdőn-berdőn kóricálok. Erdőn-berdőn sétála, Hát ihol, nagy a lárma. Bömbölés meg makogás, Sose látott ilyet más. Kopott bundás öreg medve, Egy kis nyullal tülekedve. Szegény ember úgy kacag, Majd a szíve megszakad. Dühbe jön ám a medve, Igy kiált ráförmedve: - Veszetthordta embere, A mért rajtam nevetgetsz, Ebb’ a nyomba megeszlek, Szőröstül meg bőröstül, Két kis keszeg ökröstül. - Jaj, ne tedd azt, soha többet! Ki szántja fel a földemet. Jaj, megölne a nagy szégyen, Hogyha úgy maradna félben. - No jó, akkor várok estig, Vacsorára is jól esik, Ha a medve embert eszik. Oh szép idő, süt a nap, Szegény ember szántogat. Róka arra kerül-fordul: - Mit búsul kend olyan mordul? - Búsulok én, van okom, Túlélni sem is fogom. Ha te tudnád, a mit én, Halálfia vagyok én. - Mi a patvar, mi az eset? - Úrhatnámság belém esett. Sétálok az erdőben, Hát lárma van előttem, Bömbölés, meg makogás, Sose látott olyat más. Kopott bundás öreg medve, Egy kis nyullal verekedve. Kacagtam egy nagyot rája, Medve megesz vacsorára.  - Bizzon csak rám minden bajt, Rendbe hozom én ezt majd, Hogyha nekem kend fizet: Egy kakast a hat tyukjával, A mit akar, azt tehet, Medve uram bundájával. Megigéri, hogyne, persze, Pedig alig van rá mersze. Az apjának se volt talán, Annyi tyukja az udvarán. - Hallja kend, ha medve bátya, Ideállít, sose bánja. A bokorban ott leszek már, S trombitálok, mint a huszár. Medve apó megszeppen, Bujtassa el sebesen, Abb’ az ócska szenes-zsákba, A többit oszt’ kelmed lássa. - Ejnye, ejnye, nagyszerü, Róka, kend ám nagyeszű! S szól a róka büszke fővel: - Többet észszel, mint erővel. Este jön a medve lustán, - No te ember véged most mán. - Hát csak trombitaszó harsog, - Mi ez ember? mi ez, hallod? - Hallom uram, a huszárok. Azt se tudni hány a számok. - Irgum-burgum, ezt restellem, Magam lenni ennyi ellen. - Talántán félsz, medve uram? - Dehogy, de a dolog úgy van, Minapába megkergettem, Egy sereget csúffá tettem. Minek mindig bántani, Ha nem muszály ártani? Csak tudnám, hogy hová bújjak, Te rád sem emelnék ujjat. - Itt van egy zsák, a szenes, Bújj be, de oszt’ ne nevess. Medve bebújt, róka kibújt, Huszárosan kürtjébe fujt. - Adjon isten, jó barátom, Hát jól vagyunk, ahogy látom. - Köszönöm csak lehetősen, Hová ilyen sietősen? - Medve bőrre vadászom, Beszélte a vadászom, Erre van egy öreg medve, Kinek huszárra van kedve. Fogadtam a barátommal, Lepuskázom én azonnal. Be is ittuk már a bőrét, Felhörpintvén száz pint lőrét. - Ez már oszt vitéz dolog. - Hát a zsákban mi mozog? - Sose törődj te vele, Szenes tőke, fekete. - No ha tuskó, fogd a fejszét, Hasítsd ketté ezt a bütykét. Szegény ember fejszét kapja, Medve fejét ketté csapja. Róka koma majd kipukkan, Hemperegve kacag mostan: - Ezt tanuld meg emberfővel: Többet észszel, mint erővel! Hanem aztán hallja kend, Baj lesz abból, annyi szent, Ha kakasom, hat tyukom, Ma este meg nem kapom. Szegény ember haza megy, Hiszen akkor egyre megy. Az apjának se volt talán, Annyi tyukja az udvarán. Esteledik, alkonyodik, - Róka koma, kend kopog itt! - Én, én vagyok, ajtót nyiss hát, Kakasomat, tyukom add át. Hat tyukom, a kakasom, A mig meg nem haragszom.  Szegény ember csendesen, Mintha kopó lenne benn, Morog, szűköl és csahol, Mint az eb az ágy alól. - Szegény ember, hallod-e, Mi teszen úgy odabe? - Három kopó itt akadt, Bosszantja a rókaszag... Várj az ajtót kinyitom, A tyukodat odadom... Isten verte rossz döge, Alig birok már vele. - Szegény ember, ki ne nyisd, Várjál lelkem egy kicsit. - A hat tyukot, kakast, kappant, - Fizethetnék ám én roppant. - Neked adom tyúkod, kokód, Pusztuljon el minden kopód. Róka szalad bugafővel,     Szegény ember     Kacag kedvvel: Többet észszel, mint erővel!