2014-ben jelent meg az első gyerekkönyved, a Milyen madár, amely szakmai körökben is számos elismerésben részesült, többek között az Év Gyerekkönyve Díjjal jutalmazták. A FISZ-nél korábban már megjelent két líraköteted (Nem Szarajevóban, Például a madzag), azonban ezek egyike sem állt vonatkozásban a gyerekirodalommal. Milyen motivációk vezettek ehhez a műfajhoz?
Kollár Árpád: Egyszer csak azt vettem észre, egyre többet gondolkodom azon, milyen folyamatok zajlanak a kortárs magyar gyerekirodalomban. Elméleti és nem gyakorlati értelemben érdekelt a kérdés, pontosabban: nem íróként, hanem kulturális szakemberként. Nem lehetett véletlen, hogy abban az időben egyre több barátomat szippantotta be a téma, nagyon sokat beszélgettünk Szekeres Nikivel, Varga Bettivel, Mészáros Mártonnal, Neszlár/Tsík Sándorral és Elekes Dórával a magyar gyerekirodalom, egyáltalán a gyerekkönyvkiadás nagyon látványos evolúciójáról.
Ők úgyszintén nem íróként, hanem gyerekkönyves szakemberként közelítettek a kérdéshez. Mindannyian azt érzékelték, hogy a könyves robbanást nem követi színvonalas elméleti, kritikai feldolgozás. Ezért a FISZ-szel néhány évvel ezelőtt elindítottuk a Mesebeszéd című programsorozatot, melynek kifutása egy igazán izgalmas kézikönyv lett. Aztán az elméleti érdeklődés nagyon is gyakorlati rögeszmémmé vált, így született meg a Milyen madár.
Az utóbbi években megfigyelhető, hogy egyre nagyobb érdeklődés övezi a gyerekirodalmat; nem csak a kortárs írók jelentkeznek sorra egy-egy új gyerekkönyvvel, hanem a tudományos szféra is fokozott figyelmet szentel neki. Te hogy látod, mi lehet az oka a gyermek- (és ifjúsági) irodalom megnövekedett népszerűségének?
A tudományos szféra is azért érdeklődik egyre intenzívebben a gyerekirodalom iránt, amiért mi is elindítottuk a Mesebeszédet. A gyerekkönyvírók korábban sokat panaszkodtak, mert az irodalomtörténészek úgymond nem vették komolyan a munkáikat, hasonlóképpen egy-egy életművön belül leválasztották az úgynevezett gyerekeknek szóló műveket is. Vagyis úgy érzékelték, mintha a gyerekirodalom nem lett volna az őt megillető helyen. (Persze nem minden szerző panasza volt jogos, volt, aki egyszerűen csak gyenge műveket írt, aminek semmi köze a gyerekirodalom megítéléséhez, de hát a rossz íróknak is kell indok, alibi).
Ez a szemléletmód azonban mára már gyökeresen megváltozott, megtörtént például annak belátása, hogy Weöres Sándor vagy Kovács András Ferenc életművét nem lehet, nem érdemes ilyen szempontok szerint erőszakosan szétválasztani, nem lehet az egyik felét negligálni. Egyszerűen az történt, hogy egyre több irodalomtörténészt, kritikust elkezdett érdekelni az a látványos fejlődés, ami a gyerekkönyves szakmában történt. Megkerülhetetlenné vált a gyerekirodalom, pontosabban megtörtént annak kimondása, hogy az egy nagyobb egész szerves része.
A Milyen madár nem mondható hagyományos gyermekvers-kötetnek, sem hangnemében, sem pedig témaválasztásában. Meglehetősen szikár versnyelven szólalnak meg a kötet darabjai, amelyek hol egészen hétköznapi tapasztalatokat, hol pedig traumatikus élményeket (például a szülők elvesztése) tematizálnak. Sok szempontból a „felnőtt" lírához, vagy egyszerűen a lírához kapcsolnám. Mit gondolsz, elválasztható egymástól a gyermek és a felnőtt líra? Egyáltalán lehetséges vagy szükséges egy ilyen megkülönböztetés?
Sokszor elmondtam már, és tartom is, hogy a lényeget tekintve nem. Természetesen gyakorlati értelemben vannak, és kell, hogy legyenek különbségek, bár ezen a téren is sokkal nagyobb az átfedés, mint azt korábban érzékeltük volna. Mondjuk Proustot nem szoktam a kétéves gyerekemnek felolvasni, vagyis nyilvánvalóan vannak életkori és műfaji sajátosságok, megfordítva viszont például a Kuflikat a nagyanyám is élvezettel olvashatja.
Na de mi is az a lényeg? Szeretem, ha van tétje egy-egy műnek, ha mer kockáztatni, ha odateszi magát, ha gondol valamit a világról, ha nem hagy békén, ha megmozgat. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlen komolynak, komolykodónak kell lennie, sőt, egy szórakoztató könyv is lehet igazi, jó irodalom.
A Milyen madár újszerűségéhez tartozott az is, hogy nem az anyaságot, hanem – a gyermeknevelésben éppoly hangsúlyos – apai szerepvállalást helyezte előtérbe. A hazai kortárs gyerekirodalmat is elérte a „svéd gyerekirodalom-trend", amely jellemzően tabuként kezelt társadalmi problémákat tematizál és nem feltétlenül a hagyományos nemi szerepek keretei között gondolkodik többek között a családi mikrokörnyezetről. Szerinted tulajdonítható a gyerekirodalomnak ilyen társadalmi felelősségvállalás? Milyen (társadalmi) szerepe van vagy lehet a gyerekirodalomnak?
Esztétikai értelemben mindig vissza szoktam pattintani a „svéd gyerekirodalom" jelzőt, mert poétikailag igencsak más világ a kettő. Viszont tematikai értelemben valóban van rokonság, igaz, az általunk ismert „svéd gyerekirodalom" sokkal direktebb módon jelenít meg tabutémákat. Ez fontos különbség, mivel nem szeretem az olyan irodalmat (most nem feltétlenül a svéd vonalra gondolok), ahol kilóg a lóláb, ahol érzem, hogy a fő cél a tabudöntögetés vagy egy-egy téma feldolgozása. Ilyet is találni szép számmal a kortárs színtéren. De! Miként korunk egyik legnagyobb gondolkodója, Ben Stiller Trópusi vihar című filmjében Robert Downey Jr. karaktere mondja: „Sose nyomd fullba a kretént!" Ez követendő művészetfilozófiai zsinórmérték minden alkotó számára.
Hogy a kérdésedre konkrétabban is válaszoljak: lehet. Lehet feladatunk a társadalmi felelősségvállalás, de ezt nem kell és nem is szabad erőltetni. Az irodalom sokkal szabadabb valami, minthogy kötelezővé tegyünk számára bármit is. A Milyen madár esetében igen egyszerű a magyarázat az általad említett jelenségre: apa vagyok, igyekszem felelős apának lenni, és mivel alanyi költőként elsősorban magamról írok, így kerül az apai szerepvállalás előtérbe. Ha ez újdonságként hat, ha ez segít a maga összetettségében megmutatni és mélyebben megérteni a világot, akkor annak természetesen nagyon örülök.
A Völgy, írta Tárkony szintén nem tekinthető hagyományos gyerekkönyvnek, ugyanakkor ez a kötet számomra inkább egy kikacsintó gesztusnak tűnt a szakmabeliek felé, főleg a megalkotott karakterek tekintetében. Továbbá ez is egy új műfaj volt, hiszen a próza felé fordultál. Szándékos volt ez az irányváltás?
Megterhelt a lírával járó önkínzás, ugyanis én a versbe mindig teljes erőből beleállok. A Tárkony ehhez képest vérbeli portya volt számomra, egyszerűen érdekelt, milyen lehet prózát, mesét írni. Nem könnyű. A karakter valóban kikacsintós, de bevallom, a Milyen madárt sokkal inkább lehet azzal gyanúsítani, hogy a szakmának szól, mint a Tárkonyt. (És akkor most gyorsan el is határolódom önmagamtól.) Egyébként nagyon élvezem az írást, a furcsa, abszurd kalandokat, hogy arra kanyaríthatom a történetet, amerre csak akarom, a korlátlan hatalmat, hogy azt csinálok a karaktereimmel, amit csak akarok.
2017. október óta fut a Literán a Kilátó című sorozat, amely határon túli irodalommal, erdélyi, vajdasági és felvidéki írókkal foglalkozik. Te is a Vajdaságból jössz, első köteteden még hangsúlyosan ott áll, hogy a „zentai költő", és mind a Nem Szarajevóban, mind pedig a Például a madzag kapcsolódik a térség tapasztalatához. Az írói munkásságod szempontjából mit jelentett számodra ez az indulás?
Az indulás egyértelműen a szülőföldemhez, annak igen összetett és furcsa kultúrájához, szabadkai gyerekkoromhoz köt, mely implicit módon a későbbi köteteimben is megmutatkozik. Annak ellenére, hogy nem ott élek, és nem ott alkotok, magától értetődően vajdasági írónak tartom magam. Nemrég mondtam a FISZ Élőlánc című programján, mely a fiatal vajdasági írók háborúhoz köthető könyveivel foglalkozott, hogy valószínűleg nem lettem volna író, ha nem a Vajdaságban születtem volna, ha nem Szabadkán nőttem volna föl. Ha nem tapasztalom meg azokat a lavinaszerű, traumatikus, patologikus, abszurd folyamatokat, melyek gyerekkoromban ebben a térségben lezajlottak. Ha ekkor nem egy úgynevezett kisebbségi közegben eszmélek, ha kötődöm annyira a magyar nyelvhez, a magyar kultúrához, azaz a magyar irodalomhoz.
A költészet mellett más formában is foglalkozol a vajdasági irodalommal?
Azt gondolom, nincs olyan, hogy vajdasági magyar irodalom, mivel a térséghez kapcsolódó magyar nyelvű művek minden sajátosságukkal (akár markáns különbözőségükkel) együtt az egyetemes magyar irodalom elválaszthatatlan részét képezik. Nem szeretem, ha külön tárgyaljuk az úgynevezett magyarországi és az úgynevezett határon túli magyar irodalmat. Ez a hivatalos válaszom. Amúgy meg persze, igen, nagyon is, hogyne. Sokat foglalkoztam például a két világháború közötti vajdasági írók műveivel, vitáival. Nagyon érdekelt az a folyamat, a periféria öntudatra ébredése, melynek során az itt élő írók egyszer csak elkezdtek saját közegükkel, a „délszlávországi magyar" identitás kérdéseivel foglalkozni, úgyszintén nagyon érdekelt az Új Sypmosion folyóirat indulásának időszaka, a Sympósok útkeresése, önidentifikációja, önmárkázása, furcsa külön-utassága. A Tolnai Ottó lírájával foglalkozó disszertációmban ezeket az olvasási tapasztalatokat már be is építettem. Ennyi haszna csak volt a nemlétező és úgynevezett vajdasági magyar irodalommal való foglalkozásnak, és persze mindez a lírámra is tagadhatatlanul rányomta a maga bélyegét.
Korábban a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, emellett a MISZJE (Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület) vezetésében is szerepet vállaltál, az NKA Folyóirat-kiadás Kollégiumának kurátoraként is tevékenykedtél, és emellett a Tiszatáj Online folyóirat irodalmi rovatának a szerkesztője vagy. Azt hiszem, elmondható, hogy aktív része vagy az irodalmi közéletnek. Ez a hangsúlyos irodalomközéleti szerepvállalás hatással van az írói munkádra? Egyáltalán, mit gondolsz az írói szerepvállalásról, szükségesnek érzed?
Igen, nagyon is. Nagyon is rossz hatással van. Ez nem kérdés. Egyrészt nagyon sok időt rabol el tőlem, másrészt nagyon figyelnem kell arra, hogy az írás során provokáljam magam, kizárjam a kontextust, azt a sok szart, amivel amúgy foglalkozni kell. Az írói szerepvállalás kapcsán is ugyanazt gondolom, mint a társadalmi felelősségvállalás kapcsán. Bízzuk az írókra, ha valakinek van kedve, ideje és ereje hozzá, annak hajrá, de ha valaki csak jambusokat akar írni, legyen szabadságában. Én nyughatatlan alkat vagyok, ha érzékelem, hogy van tennivaló, akkor képtelen vagyok visszafogni magam. Márpedig még mindig azt érzem, hogy akad, hogy lehet jobban, igazságosabban, tisztességesebben, magasabb szakmai színvonalon kurátorkodni, szervezni, képviselni, megvalósítani. De ettől még abszurd ez az egész, íróként még ma sem természetes számomra, hogy az irodalmi élet nyavalyáival, mások nyavalyáival foglalkozom.
Min dolgozol jelenleg? Várható egy újabb gyerekkönyv vagy ismét valami egészen új szerepkörben próbálod ki magad?
Most már szeretném mellbedobással befejezni a doktorimat, illetve a harmadik úgynevezett felnőtt verseskötetemet. Az utóbbihoz hatalmas lökést jelent, hogy nemrég egy holtág mellé, egy halott folyó medrébe költöztünk, ami egy vérbeli versmágnes hely. Aztán jöhet egy ifjúsági regény, vagy nem.
Sebesi Viktória
Forás: litera.hu
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
