Részletek a meseregényből
"Valahol a Szaurusz-szigetek déli felén, a Grillcsirke-sivatagon és a Lávatagon is túl, egy kurtafarkú ősmalac túrt egy dzsungel kellős közepén.
Ez az ősmalac nem éppen a szépségéről volt híres. Hatalmas, ráncos orr éktelenkedett a pofája közepén, két lelógó füle a sárban tapicskolt, agyarai pedig szinte mindig a földet döfködték. Mert ezt a két dolgot szerette a legjobban: a tűrhetően túrható földet, és a csörtetéstől mentes csöndet. Az ősmalac ugyanis növényevő állat volt, és jól tudta, hogy a csörtetés a legtöbb esetben halálos veszélyt jelent.
Nem csoda, hogy minden zörrenésre idegesen kapta fel a fejét. Most is, amikor hirtelen megrezdültek a levelek, gyanakodva pillantott körbe. Ám az ősmalac, aki történetesen nem csak kurtafarkú, hanem kurta eszű is volt, először semmi veszélyeset nem látott. Megvizsgálta a komor felhőket, melyek eltakarták a napot, végigmért egy égbenyúló fatörzset, oldalán vastag indákkal, és rácsodálkozott egy óriási tirex állkapocsra, melynek egy kicsi, de annál dagadtabb keselyű ugrált a fogai között.
A keselyű két félelmetes tépőfogba kapaszkodott, és a szája szélét nyalogatva ezt kiabálta:
– Végre malachusi lesz a nasi! Zabaszauruszok, támadááás!"
Üdv néktek, zabába menők! - részlet a 10. fejezetből
Rilexék nem győztek ámuldozni, amikor a város kapuján belépve megpillantották a mérnöki pontossággal megtervezett utcákat, melyek mindkét oldalán díszes lakóépületek sorakoztak. Az építőmesterek még arra is gondot fordítottak, hogy a városban elég teret és ligetet alakítsanak ki, és ha ez még nem lett volna elég, a csapat a séta során számos különleges építmény mellett haladt el, melyekről Ollus Inclusivus lelkes előadást tartott.
Megcsodáltak például egy százharmincnyolc lépcsőfokból álló emelkedőt, amit idegenvezetőjük a világ leghosszabb kültéri lépcsőjeként mutatott be. Később egy pteroszauruszokat és troodonokat ábrázoló szobrokkal tarkított szökőkút mellett vezetett el az útjuk, melyről Ollus Inclusivus azt mesélte, hogy a legenda szerint, aki a jobb mancsával a bal válla fölött egy pénzérmét dob a vízbe, még biztosan visszatér Ródába. Ollus Inclusivus mindkét esetben arra biztatta a vendégeit, hogy próbálják ki az építményeket.
Barmol és Szutykoska nem sokat kérette magát, a következő pillanatban már úgy rohangásztak föl s alá a lépcsőkön, mint két kamaszgallimimusz, a szökőkútba pedig nem is pénzt, hanem egyenesen saját magukat dobták bele. Kunyit is hívták, ám ő mindannyiszor kivonta magát a játékból. A lépcsőnél nagyokat ásított, és kijelentette, hogy köszöni szépen, de Rilex szájából pont a lépcső tetejére lát, így semmi érdekes nem lenne abban, ha felmászna rá, a második állomásnál pedig inkább arra volt kíváncsi, milyen ízesítésű limonádé folyik a szökőkútból. Amikor aztán megtudta, hogy nem limonádé, hanem a legtisztább forrásvíz ömlik onnan (vagyishogy csak ömlött, amíg Szutykoska oda nem lógatta a szagos lábát), Kunyi ismét nagyot legyintett, és inkább a lakoma felől érdeklődött.
Leiszút Feliszút kétségkívül egy félelmetes kinézetű sárkány volt. Hatalmas, tűzálló pikkelyekkel borított testét négy oszlopméretű mancs tartotta, fején szarvak nőttek, és ha dühös volt, nem egyszerűen gombóc, hanem lánggombóc nőtt a torkában. Igaz, hogy sárkányemlékezet óta selypített, mégis megszokta már, hogy minden teremtmény, akivel csak találkozik, tisztelettel, sőt rendszerint rettegéssel tekint rá. Ebben a pillanatban azonban ő volt az, aki félelemmel vegyes undorral nézett szét az őket körbevevő sötét buckák tengerén.
– Bizony, ez egy sátortábor – szólalt meg Tekerge –, és lefogadom, hogy a dragoszauruszoké.
A kis gallimimusz, aki természetesen még mindig Leiszút Feliszút hátán ücsörgött, félig felemelkedett a nem létező sárkánynyeregből. Szegénynek fájt már az ülepe a kemény pikkelyektől. „Milyen kár, hogy nem hoztam el a kispárnámat, de sebaj, legalább elmondhatom majd a többieknek, hogy pikkelyén ültem meg a sárkányt!”, gondolta. Most azonban a legkisebb gondja is nagyobb volt az ülepénél: haladéktalanul felszállási parancsot szeretett volna adni a tétovázó Leiszút Feliszútnak. Mert igaz ugyan, hogy mint kém, a lehető legjobb helyre érkezett, csakhogy a terv szerint egyedül kellett volna a dragoszauruszok pöcegödörszagú táborába lopóznia, miközben a nagyon is szembetűnő sárkány elrejtőzik valahol távolabb. Ám mielőtt Tekerge egy mukkot is mondhatott volna, különösen mély, reszelős hang szólalt meg a hátuk mögött:
– Nagyon vicces kedvedben vagy ma éjjel, Dragyagya! Úgy beszélsz a sátrainkról, mintha elfelejtetted volna, hogy szó szerint a verejtékünkkel építettük őket. Vagy talán már azt is elfelejtetted, hogy te egy dragoszaurusz vagy, és sarat verejtékezel? Leiszút Feliszút olyan gyorsan pördült meg, akár egy macska, aki kutyaugatást hall a háta mögül. Egy nála valamivel kisebb, de azért még így is termetes, agyarakkal rendelkező árnyékkal találták szemben magukat, aki így folytatta az oktatást:
– És mit forgolódsz, talán azt hiszed, szélmalom vagy? Inkább gyere ide a sátor bejáratához, és vágd vigyázzba magadat!
Leiszút Feliszút dermedten hallgatta az árnyékszörny utasítását. Emlékezett rá, hogy egyszer már alaposan becsapta őt egy állítólagos álszörnyeteg. Szennyeskét, Szagoskát és Szutykoskát, a három büdösmadarat nézte háromfejű, hatszárnyú, tizennyolc karmú fenevadnak, amikor a barlangjában meglátogatták őt. Ám akkor a lenyugvó nap sugarai űztek gonosz tréfát vele, mert meghosszabbították, és összemosták a madarak árnyékát. Most viszont még a Hold is alig világított. Kétségtelen, hogy Tekergének igaza volt. Pontosan a dragoszauruszok táborának kellős közepén sikerült földet érniük, most pedig egy hús-vér dragoszaurusz szólította meg őket. Leiszút Feliszútnak nem volt más választása, mint csatára készülni. Előreszegezte acélkeménységű karmát, kitátotta izzó torkú pofáját, és szoborrá merevedett. Persze nem akart ő szoborrá merevedni, csakhogy abban a pillanatban, amikor a dragoszaurusz árnyképét sárkánytűzzel szerette volna beborítani, a hátán ülő Tekerge váratlanul megszólalt:
– Igenis, máris megyek! De tudod, milyen rövid az eszem, kedves, ööö… kedves, ööö…
– Dramocsok parancsnok – segített az árnyékszörny.
– Ó, igen, kedves Dramocsok parancsnok. Látod, már a nevedet is elfelejtettem, nem hiába hívnak Dragyagyának, hehehe. Szóval segíts, kérlek, miért is kell vigyázzba vágnom magamat?
– Ejj, neked aztán tényleg igazi sarat tapasztottak az agyad helyére – állapította meg Dramocsok. – De rendben van, még egyszer elmondom a feladatodat, utána viszont itt hagylak, mert már alig látok a fáradtságtól. Szóval ide állsz Dragalád sátra elé, és őrzöd a bejáratot, amíg a nagyvezír odabent alszik! Megértetted?
Tekerge, de még Leiszút Feliszút is nagyot nyelt, mikor Dragaládnak, az Acsargó-mocsarak maharadzsájának a nevét meghallotta. Mély csend telepedett rájuk, melyet végül Dramocsok parancsnok tört meg:
– Mire vársz, mondjad már, hogy megértetted, vagy talán felébresszem Dragaládot, hogy ő magyarázza el neked?
Erre aztán Tekergének azonnal visszatért a hangja. Igaz, mintha kicsit dadogni kezdett volna:
– Me-me-megértettem, hát persze, hogy me-me-megértettem, se-semmi esetre se keltsd fel Dragaládot, kérlek!
– Na, azért! – röffentette Dramocsok. Majd nagyot nyújtózott, és ásított is egy jókorát. – Most pedig itt hagylak, és te őrködsz – jelentette ki. – Ha bármi történik, nekem jelentesz. Tudod, a tábor második legbüdösebb sátrában megtalálsz, és ne feledd, Dragaládnak, az Acsargó-mocsarak maharadzsájának az élete most a te mancsodban van! Világos? Na, nem, mintha nem tudná megvédeni magát, hiszen mindannyiunk közül neki van a leghosszabb krokodilpofája, meg aztán ki is támadna meg minket, ugyebár… De azért jobb résen lenni.
– Na-na-nagyon is világos, Dramocsok parancsnok úr! – jött az eseményeket lélegzet-visszafojtva figyelő Leiszút Feliszút hátáról a felelet.
– Helyes!
A dragoszaurusz-árnyék komótosan elcammogott mellettük. Már majdnem beleveszett az éjszakába, és tényleg úgy tűnt, hogy egy sárkánynak és egy gallimimusznak adja át Dragalád sátrának az őrzését. Ám a parancsnok mégis megsejthetett valami turpisságot, mert mielőtt végleg eltűnt volna az egyik sátor mélyén, még visszafordult:
– Te, Dragyagya!
– I-igenis, parancsnok úr?
– Fürödtél te mostanában?
– Há-hát pe-persze, hogy i-i… dehogyis, parancsnok úr!
Dramocsok eltűnődhetett a válaszon, mert egy darabig nem felelt, de aztán nagyot sóhajtott.
– Helyes, csak így tovább. De azért jobb lenne, ha a biztonság kedvéért meghentergőznél a sárban egy kicsit, nem érezni eléggé a szagodat.
– I-igenis!
– És szopogass el egy iszapsziklát is, attól majd visszajön a szájszagod. Muszáj makulátlan rendben tartanunk magunkat, hiszen tudod, hamarosan minden erőnkre szükség lesz!
– Ahogy pa-parancsolja, pa-parancsnok úr!
Dramocsoknak ezután már nem akadt több tisztálkodási, jobban mondva piszkolódási javaslata. Végre eltűnt az egyik sársátor mélyén, és magukra hagyta az újdonsült táborőröket.
Tirexorr irányba!
Hamarosan a boltokba kerül M. Kácsor Zoltán legújabb dínós meseregénye, a Zabaszaurusz-sorozat következő része, a Dragalád visszavág. Ebből az alkalomból kértük meg a szerzőt, mesélje el, hogyan kezdődött a történet, ki lett volna eredetileg a főszereplője a meseregényfolyamnak és mit változtatott meg a legautentikusabb szakértők, a gyerekek javaslatára.
M. Kácsor Zoltán írása a Nyugati tér blognak
„»Tirexorr irányba teljes gőzzel előre!« – adta ki az utasítást Kunyi, a keselyű, és a Zabaszauruszok megindultak a kalandok útján.”
Ezt a mondatot még nem olvashatta a lelkes olvasó, hiszen a július 10-én megjelenő Dragalád visszavágból, azaz a Zabaszauruszok 4. kötetéből való. Reményeim szerint mégis jól visszaadja a sorozat lendületét. Mint a történet írója, már most elárulhatom, hogy a kalandok ezután is tovább folytatódnak majd, ám ebben a cikkben nem a jövőről, inkább a kezdetekről szeretnék mesélni. Sok olvasói kérdést kapok azzal kapcsolatban, hogyan találtam ki a karaktereket, miként született a cselekmény, Rilex mindig Rilex névre hallgatott-e, és hogyan került a derék tirexnek a fogai közé Kunyi, a csibész keselyű?
Ott kezdem, hogy elárulom: a Zabaszauruszokat eleinte nem is regénynek szántam. Inkább lazán egymáshoz illeszkedő mesék sorának, amilyen például A boszorkány seprűje is. Amikor Vilmos fiam úgy ötéves korában még javában a dínós korszakát élte, mindenáron róluk szóló meséket szeretett volna hallani.
Biztos mindenkinek ismerős a helyzet, amikor a könyvesboltokat járja egy megfelelő kötet után kutatva. Igen ám, csakhogy én alig találtam ebben a témában nem ismeretterjesztő könyvet. Akkor azt gondoltam, meg kellene írni a dinoszauruszok nagy kalandját! Mindjárt elő is vettem a jegyzetfüzetemet, és belevéstem a kisfiam kívánságát:
„Tirex és raptor feltétlenül legyen benne!”
Azután nekiültem, hogy egy-egy rövid, humoros történetben meséljek róluk, meg persze az apatoszauruszokról, a gallimimuszokról, a pachycephaloszauruszokról meg a többiekről. A szemfüles olvasó fel is fedezheti ezeket a regénnyé fűzött sztorikat az Utazás Dínómdánomba (Zabaszauruszok 1.) című kötetben.
Az eredeti koncepció alapján a történetnek egy kisfiú lett volna a főszereplője, akinek esténként a szobájában egy akváriumban élő, a fikció szerint több millió éves teknősbéka mesél az őslényekről, merthogy ő még személyesen láthatta őket. Ám ahogy a dinoszauruszszereplők személyisége egyre formálódott, nagyobb és nagyobb teret követeltek maguknak.
Megszületett az első helyszín, a Dínódombok is, aztán egyszer csak beugrott Dínómdánom, ami a nevében hordozza a dínók paradicsomát, Rilex, a tirex pedig (aki akkor még Félix névre hallgatott) vágyakozni kezdett arra, hogy ő is oda utazzon. Ezt pedig már csak és kizárólag egy hosszú történetben, vagyis egy regényben lehetett elmesélni. Belépett a képbe Barmol, a fogatlan raptor, akinek csakis egy híres dínómdánomi fogász, bizonyos Fogkopács tud új fogakat varázsolni a szájába, no, meg Káró, a gonoszkodó idegenvezetőjük, és persze ne feledkezzünk meg Leiszút Feliszútról, a híres selypítős sárkányról. A csapat pedig nekiindult, és azóta is kalandból kalandba keveredik.
Azt is többször kérdezik tőlem, hogy a gyermekeim sokat segítettek-e a mese kitalálásában.
Öt évvel ezelőtt, amikor az Utazás Dínómdánomba született, a kislányom, Boglárka négy-, a kisfiam hatéves volt, nekem pedig bizony nagy szükségem volt a segítségükre, hiszen mégiscsak életem első meseregényének megírására készültem. Ötletelni azonban nem nagyon kellett, azok szerencsére a mai napig csőstül születnek a fejemben. Inkább arra kellett figyelnem, hogy egy négyévesnek is érthetően írjak, miközben egy hatévesnek (vagy idősebbnek) is izgalmasan tálaljam a történetet.
Ezért aztán mindennap, amikor elkészültem egy fejezettel, magam elé ültettem őket, és felolvastam nekik az aznapi „termést”. Nem mindig tetszett nekik a végeredmény. Amikor például Bogi fogta magát, és kiment a szobából, Vilmos pedig egyszerűen mással kezdett foglalkozni, már tudtam, hogy újra kell írnom a részletet. És én addig írtam a regény minden egyes fejezetét, amíg azt nem láttam, hogy feszülten figyelnek, mi több, tűkön ülve várják a folytatást.
Így tanultam bele a meseírók küzdelmes mesterségébe, amit annyira megszerettem, hogy azóta is nap mint nap összecsapok a hétfejű sárkánnyal. Ti is szerettek a mesék világában kóborolni? Akkor csak azt tudom ajánlani nektek, hogy
„Tirexorr irányba teljes gőzzel előre!”.
Forrás: nyugatiter.blog
|