– Anyu, ezt is tegyük bele a koszorúba! – trappolt Bella a kert végéből a bejárati ajtó felé. Összezárt öklében szorongatott valamit. – Találtam egy szép tollat! Milyen madáré lehet? – nyújtotta Bella maga elé a kezét. Viola, az anyukája az ajtóra akasztotta a közösen készített koszorút, aztán szemügyre vette a kissé megviselt madártollat. – Nahát! Ez egy gyöngytyúké. Látod, a szürke alapon ezek a fehér pettyek, mintha apró gyöngyök lennének. Hogy kerülhetett ez ide a kertbe? Nem is hallottam gyöngytyúk hangját a közelben. – Megismered a hangját? – csodálkozott Bella. – Te is megismernéd, ha már hallottad volna – nevetett anyu. – Szép kis jószág, de valami rémes, rikácsoló hangja van. Régen azt mondták róla, hogy elriasztja a patkányokat. Lehet, hogy azért tartják most is valahol a közelben. Bella elgondolkodott, aztán célzatosan megjegyezte: – A patkányokat egy cica is elriasztaná. Ha mondjuk volna egy cicánk… Régóta szeretett volna már egy cicát, de eddig nem egyeztek bele a szülei. Viola elmosolyodott a ravaszkodásra. – Édesem, ezt már megbeszéltük. Egyelőre nem kell cica. Kicsi vagy még, nem tudsz gondoskodni róla. Tudod, az állat felelősség. – Már elsős vagyok! Az elég nagy – tiltakozott Bella. – Várjunk még egy kicsit, drágám! – simította ki a kislány homlokából a rakoncátlan, vörös fürtöket Viola. – Inkább döntsd el, hová tűzzük a koszorúba a tollat! – Ide az aljára, ahol nincs bogyó – felelte Bella, és ágaskodva elhelyezte a fehér pettyes tollat. Aztán mindketten hátra léptek, és elégedetten vizsgálgatták az ajtódíszt, amit egy borostyán ágból, meg az őszi kert bogyós növényeiből kötöttek. – Szép lett – jelentette ki komolyan Bella, és bólintott. Majd apró kezét az anyja kezébe csúsztatva elindult befelé a házba. Már majdnem átlépte a küszöböt, amikor meghallott valami cérnavékony hangot. – Anyu! Hallod? – Mit? – nézett rá értetlenül az anyja. – Pssszt! – emelte a szája elé az ujját Bella. – Fülelj csak! Viola elmosolyodott, és fülelt. – Én semmit sem hallok. – Most én sem… – sóhajtott lemondóan Bella. Ám ekkor újra megszólalt a vékony hangocska. Most már az asszony is hallotta. Egy kiscica sírt valahol keservesen. – Egy kiscica! Valami baja van – nézett sürgetően az anyjára Bella. – Ne aggódj! – felelte Viola. – Biztosan elcsavargott egy kicsit. Mindjárt jön a mamája, és hazaviszi. Gyere, menjünk be. De Bella lecövekelt, és nem mozdult. Biztos nagyon fél egyedül az a kicsi cica, aki ilyen keservesen sírva hívja az anyukáját, gondolta. – Várjuk meg, amíg jön a mamája! – kérte. – Jól van – sóhajtott Viola. – Várjunk egy kicsit. Ekkor kikukkantott az ajtón Bella apukája, Károly. – Hogy áll a koszorú? Ó, nagyon szép lett – állapította meg elismerően. – Nem jöttök be? – Sír egy cica – közölte Bella, és nagyot sóhajtott.  Károly a feleségére nézett. – Tényleg – bólintott Viola. A cica újra felnyávogott, és most már a férfi is meghallotta. – Hol lehet? – nézett körül tanácstalanul. Lesétált a lépcsőn, és tett pár lépést a kertben. – Cicc, cicc! – szólította a cicát, mire az szívet tépő miákolással válaszolt. – Károly, biztos van ennek a cicának gazdája – jegyezte meg a felesége bosszúsan. – Nem kéne idecsalogatni. – De lehet, hogy eltévedt, és akkor megkereshetjük a gazdáját – győzködte a szüleit Bella. – Hát, ebben van valami – helyeselt az apja. Viola elnevette magát. – Jó, nem bánom. De nem lesz a mi cicánk, rendben? Csak megkeressük a gazdáját. Bella komolyan bólintott, aztán hangosan kezdte hívogatni a cicát: – Cicc, cicc! Azonnal jött is a válasz: – Miá-miá… – Talán a sövény felől jött a hang… – mutatta kissé bizonytalanul apa. Bella izgatottan odaszaladt, és óvatosan széthajtotta az ágakat. Talált is két csigát, meg pár üres csigaházat, ám a cica nem volt a sövény alatt. – Cica! Hol vagy? – kapcsolódott be a keresésbe Viola is. Aztán egyszer csak Bella meglátta. Izgatottan mutatta a szüleinek: – Ott van! Az út túloldalán, a szemközti ház előtt ült egy parányi, cirmos cica. Amint észrevette őket, felpattant, és peckesen égnek emelt farokkal, apró lábait kapkodva elindult feléjük. – Cica, ne! Apa! – kiáltotta Bella, és a kanyarban feltűnő piros autóra mutatott, ami nagy sebességgel közeledett. Károly gyorsan az út szélére lépett, és intett a sofőrnek, a cicára mutogatva. A fiatal nő beletaposott a fékbe, és a kocsi nagy fékcsikorgással megállt. – Hess innen, te kis buta! – kiabált ki a sofőr a letekert ablakon. Aztán mikor látta, hogy a macska biztonságosan átért, vidáman integetve tovább hajtott. A cica egyenesen Bellához szaladt. Leült előtte, és kérdően felnézett rá. – Szia, cica! – guggolt le hozzá elragadtatottan Bella, és megsimogatta. Amint a kislány hozzáért, a cirmos hangosan dorombolni kezdett, és a kezéhez törleszkedett. Bella felemelte, és magához szorította. – Gyertek, akkor keressük meg a gazdáját – szólalt meg Viola, és körülnézett, merre induljanak. Két házzal lejjebb egy cingár, kopaszodó férfi takarította a kocsiját a garázs előtt. Éppen a szőnyeget porszívózta, mélyen behajolva az autóba. Odaértek hozzá és köszöntek neki, de a férfi nem hallotta a porszívó zúgásától. Károly erre finoman megkocogtatta a hátát. A férfi hirtelen felegyenesedett, és alaposan beverte a fejét az ajtókeretbe. Vasvilla tekintettel nézett rájuk, a feje búbját tapogatva. – Igen? – kérdezte morcosan. – Jó napot – köszönt Károly udvariasan, mire a férfi csak morgott valamit az orra alatt. Ám Bella apja zavartalanul folytatta: – Ennek a cicának keressük a gazdáját. Nem a magáé véletlenül? A férfi megvetően elhúzta a száját, és legyintett. – Egy macska? Ugye, csak viccel? Látja ott a kerítés mögött Dömét? – mutatott egy nagy, hosszú bundájú kutyára, aki a kerítésnek támaszkodva, a nyelvét lógatva vigyorgott rájuk. – Az az enyém. Egy igazi férfi kutyát tart. Bella látta, hogy az anyjának megrázkódik a válla, mintha a nevetését próbálná visszafojtani, és ő is kuncogni kezdett, a szájára tapasztva a kezét. Károly pedig azt felelte: – Ó, ezt eddig nem is tudtam. Köszönöm a felvilágosítást. Amúgy nagyon szép kutya. Milyen fajta? – Kaukázusi juhász – válaszolt a férfi, büszkén kidüllesztve a mellét. – Hát, szia, Döme – mondta Károly, és intett a kutyának. Az vadul csóvált zászlós farkával, és jókedvűen vakkantott. Bella apukája megfordult, hogy továbbmenjen, aztán amikor az autó mögé ért, még komoly képpel visszaszólt. – Ó, és mondja csak, szomszéd, mit csinál egy igazi férfi, ha egy madár éppen letojta az autóját? – mutatott a terebélyes galambpiszokra a frissen mosott kocsi tetején. Ám a választ már nem várta meg, magában vigyorogva odébbállt.