Rozsonits Judit   A tündértövis meséinek sorrendben harmadik részében komoly veszély fenyegeti a tündérek világát, mert a kerthez tartozó házban lakó legnagyobb Nagy, Miller bácsi, ki akarja vágni a tündértövis fát, amellyel egy csapásra véget vetne a kertben élő tündérek dolgos, békés hétköznapjainak. Ráadásul ekkora létszámban egyetlen más tündértövis fába sem tudnának beköltözni, tehát a kis közösséget a széthullás fenyegeti. Ebben a kötetben azonnal feltűnő, érdekes párhuzam, hogy a Nagyok és a Tündérek életében is akadnak gondok. Több konkrét célzást, utalást tartalmaz a történet arra vonatkozóan, hogy a Miller házaspár kapcsolata (amint azt sok kisgyerek a saját szülein, ezáltal saját bőrén közvetlenül is tapasztalhatja) sajnos nem felhőtlen. Nyilván nem véletlen, hogy a két kicsi Nagyon, Alízon és Editen, egymásra találásuk, barátságuk ellenére is érezhető, hogy egyikük sem boldog. Szinte testvérként kapaszkodnak egymásba és a tündérekbe, akiket szeretnének mindenáron újra meglátni. Flórán keresztül pedig megtapasztaljuk, hogy a tündérek világában is komoly következménnyel jár, amikor valaki féktelenül tobzódik, tekintet nélkül másokra, vagy tettének várható következményeire. Bizony, a tündérek is okoz(hat)nak maradandó sérülést egy másik tündérnek… Nem ez a központi kérdés, nem a testi fogyatékkal élésre tette Faraway a hangsúlyt, mégis remekül rávilágít arra, hogy milyen nagyon kell figyelnünk önmagunk és a másik testi épségére, mert vannak olyan balesetek, amiknek a következményei nem visszafordíthatók. Flóra túlcsorduló, féktelen éneke miatt egy társa elvesztette a repülés képességét, gyereknyelven ez annyit tesz, hogy ha például lelököd a lépcsőn a társadat, lehet, hogy utána bicebóca marad egész életében. Nagyon örülök, hogy a szerző ezúttal sem didaktikusan adagolja az alsós olvasók számára az erkölcsi tanulságokat. Sokkal hatásosabb Flóra érzéseinek leírása, a tette felett érzett mély, őszinte bánat, mint egy példabeszéd. Az viszont teljesen tündérmesébe illő, hogy pontosan a hibájából, de egyben legszebb, legfontosabb képességéből fakadó életfeladatot kap. Hiszem, hogy azért, mert őszintén megbánta a tettét, és azért is, mert nem rossz szándék vezette. Komolyabb, sőt, mondhatni, kicsit komorabb hangvételű ez a harmadik könyv, mint például Rozié volt, hiszen Mézi elveszti a lakását Miller bácsi farombolása után, és egészen a történet legvégéig ott lebeg a tündérek feje felett az otthonuk elvesztésének lehetősége. Végigjárják a sírás, a kétségbeesés, majd a talpra állás, a mindent megmenteni próbálás és az összefogás útját, ügyesen, szeretetteljesen megmutatva, hogy ha akarunk valamit, bármilyen nehéznek tűnik is, tennünk kell érte, összefogni, és soha fel nem adni. Ha azonban mégsem úgy alakulnának a dolgok, ahogy szeretnénk, a barátainkra vagy a családunkra mindig számíthatunk, sőt, néha onnan jöhet segítség, ahonnan egyáltalán nem várjuk… de ezt a titkot nem leplezem le, nem szeretném senkitől elvenni a harmadik tündértövis-mese olvasásának élményét! Egy apró kritikai megjegyzés: ebben a részben maradt néhány, elsősorban fordítási hiba, ezeket újrakiadás esetén érdemes lenne orvosolni. Hasonlóan az előző két részhez, ezt a kötetet is elsősorban a 7-10 éves korosztálynak, szüleiknek, pedagógusaiknak ajánlom – elolvasásra, felolvasásra. Sajnálom, hogy már csak egy részen át élvezhetem a négy kis tündér kalandjait, egyébként pedig szívesen olvasnék a fa többi lakójának életéről is.   (4) Mézi kalandja a méhekkel