pagony.hu
Indiánnak lenni nehéz és könnyű
Egy indián, mint te meg meg én – milyen izgalmas cím! Rögtön megszólítja az olvasót. És rögtön zavarba is hozza. Hiszen én nem vagyok indián! És föltehetőleg a szerző sem az igaziból, elvégre nem Fehér Tollnak vagy Csendes Bivalynak hívják. Kíváncsivá tesz, tudni akarom, hogy miért mondja ezt.
Finoman, lassan épül fel ez az indiánság.
Boaz, a regény főszereplője egy különleges, okos, magányos, élénk fantáziájú kisfiú, aki nagyon szereti az indiánokat és mindent tud róluk. Aki sokszor elkalandozik órán, mert túl lassan haladnak. Aki nem bírja a zajt, és nagyon szeret befelé figyelni.
Aztán érkezik egy új lány az osztályba, aki a barátja lesz – mert úgy tűnik, mégiscsak mindenkinek jól jön egy igazi barát, és bárki találkozhat valakivel, aki az ő lelki társa lesz. Ez a lány Boaz szemében: indián.
Nem olyan, mint a többiek. Különleges. Idegen. Szeretetreméltó. Boaz nem úgy bánik vele, mint a többi gyerek. Nem közömbös, hanem érdeklődő. Nyitott. Támogató. Aisha félénk és sokszor fáradt, mert nem tud jól aludni. Nem laknak olyan jó helyen, mint a többi gyerek, és egyszer még az ablakukat is bedobják a helyiek. A régi otthonából elüldözte a háború. Aisha fél. Boaz nem érti, hogyan támadhat meg valaki egy olyan kedves és jó embert, mint Aisha – hiába magyarázza meg neki a nagyi, hogy azok az emberek nem is ismerik Aishát.
De hát egy általános iskolás gyerek élete nem csak a barátokból és a hobbiból áll. Ott vannak a szülei, akik sokszor nem teszik könnyebbé a dolgokat.
Boaz apukája szerint például vannak fontosabb dolgok is egy ilyen kiemelkedő képességű gyerek életében, mint a barátok, meg azok a haszontalan indiánok. Például az, hogy ne ábrándozzon és rajzolgasson órán, hanem olyan nehéz feladatokat kapjon, amik lekötik, és gyorsabban fejlődjön.
Boaz nagymamája szerint viszont egy gyereknek nem annyira az iskolai előmenetel a fontos, hanem az, hogy odafigyeljenek rá és sokat beszélgessenek vele. Boaz nagyon szeret a nagymamájánál lenni. Itt tartja az indián múzeumát, benne egy vitrinben az értékes madártollait. Ugyanis, akárcsak az indiánok, ő is tollakat kap, hogyha valamilyen hőstettet hajt végre.
Egy mai indiánnak azonban szerencsére nem ellenségeket kell lenyilaznia, nem. Hanem például gondoskodnia kell idős szüleiről. Szerencsére Boaznak még nincsenek efféle kötelességei – ő az úszásvizsgáért vagy a fogorvosnál tanúsított bátorságáért kap tollakat. Pár hét, és Aishát meghívhatja nagyihoz, ahol megmutathatja neki a tollakat és minden kincsét. Hiába derül ki a látogatás előtt, hogy Aisha nem indián igaziból, ettől mégis ugyanolyan szeretetreméltó, és ugyanolyan jól lehet vele együtt játszani, és közösen csokitortázni a kertben felállított tipiben.
Még szerencse, hogy Boaznak nem hadi tettekkel kell tollakat szerezni, mert sem a zajt, sem az erőszakot nem szereti. Az is nagy szerencse, hogy Aisha sem, sőt ő kifejezetten félős – ebben is hasonlítanak egymásra. Még könyvben sem szívesen lát a kislány effélét, ugyanis ő nem csak könyvből ismeri az erőszakot. Ezért a közös, indiánokról szóló projektmunkájuk során Aisha az indiánok állatisteneit rajzolja, míg Boaz a vallásukról és a mitológiáról ír. Közben rájön, hogy hiába kedveli az indiánokat, nem ért velük mindenben egyet. Úgy dönt, hogy minden népnek, így az általuk kiválasztott majáknak is vannak jó oldalaik, és ő a jó dolgokkal szeretne foglalkozni.
Boaz a könyv vége felé kap egy nagyon értékes tollat, amiért megküzdött a saját boldogságáért.
Mert indiánnak lenni nehéz és könnyű. Indián mindenki, aki elég bátor ahhoz, hogy küzdjön magáért és másokért. Indián az, aki segít a gyengének, és békében él magával meg a többiekkel. De indián az is, aki különbözik – de hát mindenki különbözik, mindenki egyedi. Boaz, Aisha, de még nagyi, apa, anya és a tanító néni is. Te is meg én is.
2.
Az indiánok nem mindig néznek ki úgy, mint a könyvekben.
Vagyis hát: nagyon ritkán.
Általában rendes ruha van rajtuk, mint bárki máson. Farmer, póló, bőrdzseki, ilyesmi. Boaz sajnálja, mert szerinte a hagyományos indián öltözék sokkal szebb.
Nemrég látott a gyerekhíradóban sziú indiánokat. Teljesen normális ruhát hordtak, de a tipijükben* táboroztak a hóban.
És néhány férfinak egy toll volt a hajában.
A tollak nagyon fontosak az indiánoknak. Főleg a ragadozó madarak tollai. Az ember akkor kap ilyen tollat, ha hősies tettet hajt végre.
Korábban hősies tettnek számított bátorságot mutatni a harcban. Ami sokszor azt jelentette: leverni az ellenséget.
Ez ma már kicsit másként van. Mert a mai indiánoknak nincs annyi ellenségük. Az indiánok manapság akkor kapnak sastollat, ha magukhoz veszik az idős anyukájukat, mondta apa. Mert ahhoz is hősiességre van szükség.
Nagyon szép Aïsha, pedig nincs fejdísz rajta.
Ez rímel.
Nagyon szép Aïsha,
pedig nincs fejdísz rajta.
A sötétbarna szemétől, amivel kicsit szomorúan néz.
Egyik pillanatról a másikra besétált az osztályba.
Na jó, nem egyik pillanatról a másikra, ez így nem igaz, mert Annet néni előtte azt mondta:
– Figyelem, fiúk-lányok, végre itt van a mi Aïshánk!
Ami azt jelenti, hogy a tanító néni korábban már mesélte, hogy Aïsha jönni fog.
De Boaz erről lemaradt.
Aïsha nagyon szomorúnak tűnt, amikor a múlt héten először lépett be az osztályba.
Igen, szomorúnak. és riadtnak.
Annet néni megkérte, hogy üljön le Boaz mellé.
– Boaz nagyon kedves fiú. Biztosan szívesen segít majd neked!
Ezt jól gondolta a tanító néni.
A legnagyobb örömmel!
3.
Aïsha szerencséjére azon a kedd délelőttön Boaz osztályának rajzórája volt.
A rajzóra a legjobb dolog, ami csak létezik Annet néninél.
Rajzórán Annet néni általában felolvas egy történetet „inspirálódni”, és közben el lehet kezdeni dolgozni egy alkotáson.
De nem muszáj.
Végig is lehet hallgatni a történetet.
A történet, amit Annet néni kedden felolvasott, egy kutyáról szólt, ami megszökött a menhelyről, hogy megkeresse a gazdáját. De a gazdája egy öreg ember volt, aki már nem tudott gondoskodni a kutyájáról. Ezért adta be a menhelyre.
Ez aztán a szép történet, nem igaz? Mindenesetre nagyon inspiráló. Ez azt jelenti, hogy nagy kedvet kapunk arra, hogy alkossunk valamit.
Amikor a síró kutyus megszökött a menhelyről, Boaz munkához látott. Először lerajzolt egy totemoszlopot.
Boaz így szeret a legjobban dolgozni. Még tart a felolvasás, amikor lerajzolja az ötletét, és aztán elkészíti valahogy.
Kartonból vagy agyagból, esetleg kivágja fából a lombfűrésszel. Annet néni megengedi, hogy mindenki úgy készítse el a munkáját, ahogy akarja.
Aïsha némán hallgatta a történetet.
Néha odafordult Boazhoz, hogy megnézze, mit csinál. Boaz nem szereti, ha lesnek róla. Nem a matek-vagy a nyelvtandolgozatnál, hanem amikor egy másik gyerek a rajzát vagy a kézműves munkáját utánozza le.
De most nagyon tetszett neki, hogy Aïsha végig a rajzát nézte. Úgy tűnt, hogy nagyon érdekli.
Mintha pontosan értette volna, mit akar Boaz elmesélni ezzel a rajzával.
Nézd, Aïsha! Ez itt egy totemoszlop. Mint az indiánok, én is a totemoszlopomon fogom ábrázolni a történetet. Nemsokára Aïsha is elvett egy papírlapot, és egy csodaszép indián lányt kezdett rajzolni. Rögtön látszott, hogy Aïsha szépen rajzol. Tényleg nagyon szépen.
Az indián lányon hagyományos sziú öltözék volt, olyan, mint a nagyi filmjeben. Bivalybőr ruha és mokaszin, azaz bölénybőrből készült, gyönyörű indián lábbeli, amit gyöngyök és a tarajos sül tüskéi díszítenek. A hajában tollak.
Aïsha is mesélni akart valamit a rajzával.
De mit?
Valószínűleg magát rajzolta le. Vagy a húgát. Különben hogy tudott volna ennyire pontosan ábrázolni egy indián lányt?
Boaz majdnem elfeledkezett a saját totemoszlopáról. Egyre közelebb ült Aïshához, hogy semmi se kerülhesse el a figyelmét a csodaszép rajzon. Amire egy tipi is rákerült. Meg egy ló.
Már csak a kutya hiányzott Annet néni meséjéből.
Amikor Aïsha felnézett, hogy egy ceruzáért nyúljon, majdnem összeütközött a feje Boazéval, és felnevetett.
Ettől Boaz egy kicsit zavarba jött. Nem nagyon tudta, hogy mit mondjon.
Rámutatott a rajzon levő kislányra, majd Aïshára, és azt kérdezte:
– Te?
Aïsha megint nevetett.
És bólintott.
Így Boaz már biztos volt benne.
Aïsha indián.
(És valószínűleg sziú.)
|