Nem tudja, miért, talán a szülei válása miatt, de hát annyi gyerekkel történik meg ez, látja ő a játszótéren is, meg a barátai között, és azok a gyerekek mégis tudnak tovább mosolyogni, csak neki veszett el valahol útközben a vidámsága! Talán az udvaron, a homokozóban, de az is lehet, hogy a Sváb-hegyen, amikor a kökörcsinek mellé guggolt, hogy megcsodálja őket.

Igen, talán ott csúszhattak ki a maradék mosolyok a lelkéből, mint a zsebből kikandikáló kulcscsomó, ami egyszer csak kihull a földre.

Nagymama csak hümmög, amikor erről mesél neki. Nagy, csillogó szemekkel nézi az unokáját, és kicsi, puha ujjakkal cirógatja az arcát.

– Lássuk csak, hogyan segíthetnék, hogy megkerüljenek azok az elveszett mosolyok, lássuk csak! – lehel finoman puszit a homlokára.

– Ugyan, nagyika, ne strapáld magad! Hiszen nem sírok, látod! Csak éppen nem mosolygok már. Annyi gyerekkel történt már ilyesmi, tényleg nem nagy dolog, hagyd csak! – hárít Lujzi.

Nagymama beharapja a száját, és úgy tűnik, hogy ő most könnyen elsírná magát, de egy könnyű sóhajjal elhessegeti szomorúságát.

– Van egy ötletem! – fogja meg Lujzi kezét, és húzza magával a kertbe.

– Nincs kedvem cseresznyefára mászni – közli barátságtalanul a kislány. – Sem felhőállatokat kergetni a tekintetemmel. Sem pedig Cirmos cicát tigrisnek képzelve dzsungeltúrára indulni a kert hátsó végében. Mert tudom, hogy ilyesmikben mesterkedsz, nagyika! De nekem ma semmihez sincs kedvem! Pontosabban csakis a semmihez van kedvem.

– Jajj, dehogy, hova gondolsz, semmi ilyesmi nem jutott eszembe! – mondja nagymama. Pedig dehogyisnem, hiszen ezek voltak a kedvenc elfoglaltságaik az unokájával. – Valami egészen mást találtam ki. Te Lujzi, mondd, szereted te a bodzát?
A kislány mereven néz maga elé.

– Mittomén. Akár szerethetem is.

Nagymama sóhajt egyet, majd továbbvezeti a kertben a kislányt.

– Itt oldalt nőnek ezek a habos virágú bodzabokrok. Nem olyan öregek, mint a nagy diófa ott hátul, de azért elég sok mindent láttak már.

– Érdekes – közli Lujza olyan hangon, mintha egy robot lenne, és előre betanult szöveget mondana vissza.

– Ezeknek a bodzabokroknak a fehér virágai puhák és pelyhesek, mint a hattyúmama hasa, illatuk pedig olyan édes, hogy szinte énekelni támad kedve tőle az embernek.

– Ahha – „lelkesedik” az unokája.

– De van még egy különlegességük.

– Nahát! – jön a pimasz megjegyzés.

– Sok mindent láttak már, többek között rengeteg mosolyt – teszi hozzá nagymama. Lujzi most néz rá először. Az idős hölgy folytatja:

– Látták például azt a mosolyt, amikor apukád bejelentette nekünk, hogy megkérte anyukád kezét. Anyukád mosolyát is látta, aki ekkor úgy elpirult, hogy azt hittem, földi eper, és nem is menyasszony!

A kislány egyre jobban figyel.

– Látták azt a mosolyt, ami anyukád és apukád arcán terült el az esküvői vacsorán, amikor nagypapa beszédet mondott. Olyan erősen kocogtatta meg a poharat a villával, amikor szót kért, hogy széttört a pohár. De utána roppant kedves és ügyetlen köszöntőt habogott el: egyszerűen imádni való volt!

Lujzi most már csüng a nagymamája szavain.

– Látták a mi mosolyunkat is, amikor anyukád elárulta nekünk, hogy gyermeket vár, vagyis téged hord a szíve alatt. Apukád közben izgatottan szorongatta a kezét. Emlékszem, ott ültünk a nagy diófa alatt, és mindenki egyszerre mosolygott és sírt a hírtől. A bodzabokrok azonban vidáman bólogattak.

– Mondd tovább, milyen mosolyt láttak még! – kérleli a gyerek.

– Látták azt a mosolyt, amikor anyukád és apukád járni tanított téged itt, a kertben. Mennyiszer estél el, és mennyiszer keltél fel dacosan! Egészen addig, amíg az első bizonytalan, de annál büszkébb lépéssort meg nem tetted.

Nagymama csak mesél, mesél, elmondja az összes mosolyt, amit Lujzi apukája és anyukája arcán láthattak a kertben a bodzabokrok. Rengeteg volt belőlük, a kislány meg is lepődik, milyen sok.

– És tudod, mi a legjobb abban, hogy ennyi mosolyt láttak?

– Micsoda? – kérdezi a kislány.

– Az, hogy ez a tengernyi mosoly azóta mind benne van a virágaikban: akárhányszor szirmokat bontanak, bizony mind ott lüktet bennük apukád és anyukád nevetése és öröme.

– Ezért hát…

– Ezért hát, amikor bodzaszörpöt készítek a virágaikból, valójában mosolyokat gyűjtök a dundi üvegbe.

– Nem gondolod, hogy kellene készítenünk egy ilyen mosolyokból érlelt bodzaszörpöt?

– fordul az unokája felé.

– De gondolom, nagyon is, nagyon is gondolom! – kiáltja Lujzi, aki hosszú idő után most először érzi úgy, hogy nem kong annyira üresen a lelke.

És amíg összegyűjtik a legszebb és legpelyhesebb virágú bodzákat a kertben a mosolyszörphöz, mintha egy kis vidámság is átsuhanna az arcán.

Egészen apró, alig látható vidámság, de egy pillanatra mégiscsak ott marad.

VISSZA A PROBLÉMAORIENTÁLT MESKÖNYVHÖZ