Olyan jó két pajtás talán nem is volt a világon, mint Rifike és Röfike. Mindig együtt játszadoztak, labdáztak, a fürge kis Floki kutya is ott ugrándozott körülöttük.

Egyszer azt mondta nekik Röf-Röf mama: - Gyerekek, Most már elég volt a labdázásból, megsütöttem Rifikém születésnapi tortáját, mindjárt meg is ehetitek!

Nem kellett kétszer szólnia, Rifike és Röfike máris nekiláttak a kézmosásnak és már előre örültek a finom uzsonnának.

Röf-Röf mama azonnyomban hozta is a csokoládés tortát, hat gyertya égett a tetején, éppen annyi, ahány éves lett ma Rifike.

Tüstént neki is fogtak a süteményevésnek. Rifike úgy tömte magába a tortát, hogy lélegezni alig tudott. Pajtása, Röfike még a Floki kutyáról sem feledkezett meg tortaevés közben.

Ahogy megették a csokoládés tortát, újabb meglepetés következett. Jött Röf-Röf papa és azt mondta:- Édes Rifike fiam, én is megajándékozlak a születésnapodon, ezért a pénzért azt vehetsz, amit akarsz.

Éppen csak, hogy megköszönte s máris futott a pénzzel, Röfike meg utána. Vajon hová is szaladhatott a kis falánk?

Hová máshová, mint az Édesség Boltba. Persze vele együtt loholt Röfike meg Floki is.

-Ezért a sok pénzért csokit tessék nekem adni, ma van a születésnapom és annyi csokit akarok enni, amennyi csak belém fér!

Alig kapta meg Rifike a zacskó csokit, futott vele, hogy minél gyorsabban bekapja.

Hozzá is látott: egyik csokit a másik után nyelte, a többiek meg csak nézték sóvárogva.

-Adja nekem is belőle- kérlelte Röfike. –Nem adok én egy szemet se, nekem van születésnapom, én eszem meg egyedül!

Röfikéből erre kitört a sírás, amiért Rifike, a legjobb pajtása ilyen csúnyán viselkedett. Floki kutya nem sírt, de haragosan nézett Rifikére, aki azonban mit sem törődött vele, tömte, tömte, tömte magába a sok csokit.

A bánatos Röfike ott is hagyta Rifikét, már csak azért is, mert egy szem csoki sem maradt…Floki kutya pedig mérgesen vakkantott Rifikére, meg az üresen maradt csokis zacskóra.

Hanem aztán mi történt? Kis idő múlva hangos sivalkodással hazaérkezett Rifike.- Jaj, a hasam! Jaj a hasam!- folyton csak ezt visította.

A sok csokitól olyan rosszul lett, hogy már a lábán sem tudott megállni. Szerencsére Röf-Röf mama vigyázott rá, hogy el ne essen.

Bizony beteg lett a falánk Rifike és az édes csoki helyett most keserű orvosságot adott neki a doktor bácsi.- Látod, Rifike, ha nekem is adtál volna a csokiból, most nem lennél beteg- mondta Röfike. Igaza volt!

Nemsokára Rifike szerencsésen meggyógyult, s mehetett az iskolába. Röf-Röf mama két szép almát adott neki uzsonnára.

A sarkon várta Röfike, aki közben már megbocsátott neki, amiért nem adott a múltkor a csokiból, s együtt indultak az iskolába. Mind a ketten az I. osztályba jártak.

Szépen, egymás kezét fogva mentek. Közben találkoztak Szeleburdi Róka Rudival, aki persze most is huncutkodott. – Meglásd Rudi- mondta neki Röfike-, egyszer lepottyansz, aztán majd sírni fogsz.

Rifike és Röfike egymás mellett ültek a padban és szorgalmasan figyeltek a tanító bácsira, aki most tanította őket az írásra és olvasásra.

De azért ők is vidáman szaladtak ki az udvarra játszani és uzsonnázni, amikor megszólalt az óra végét jelző csengő.

Rifike elővette az uzsonnáját, a két szép almát, amit Röf-Röf mamától kapott.- Az egyik almát neked adom, Röfike, egyél te is. Nem felejtettem el, hogy megjártam, amiért a múltkor önző voltam.

A tanítás után együtt mentek haza, szépen kézenfogva, s nem törődtek a rosszalkodó Róka Rudival.

Hazamenet arra is vigyáztak, hogy csak akkor menjenek át az utcán, amikor a lámpa zöld színt mutat. Tudták, hogy csak ilyenkor szabad egyik oldalról a másikra átmenni.

Előbb Röfikéék háza elé értek. Itt elbúcsúztak egymástól. –Délután gyere át hozzánk- mondta Rifike-, majd együtt írjuk meg a leckét, utána játszunk s uzsonnázunk.

Rifike illedelmesen köszönt, amikor hazaérkezett: kezet csókolt Röf-Röf mamának és elmesélte, hogy az egyik almát odaadta kis pajtásának, Röfikének. Még a Floki kutya is helyeslően vakkantott… S ezzel történetünknek is…