Hol, hol nem, a világ végén, hetedhét ország vidékén, élt egy híres cár: Dadon, vakmerő és zord nagyon. Szomszédait nappal, éjjel háborgatta száz veszéllyel, no de élte alkonyán, elfáradva sok csatán, békét akart volna végleg, ámde már a szomszéd népek nem hagyták békén a cárt, döntve rá sok szörnyű kárt.

Országát, hogy baj ne érje, hogy határait kímélje, roppant fegyveres hadat verbuvált ő napra nap. Vezéreknek nyugta, álma nem volt ott, de mindhiába: délről várnak sereget, s lám, keletről közeleg.

Bősz vendégek szerte dúlnak, tengerről is épp nyomulnak. Mennyit sír, dühöng a cár, szemét le se hunyja már: rettegés ez, haj, nem élet! Szembeszállni ennyi vésznek csak a bölcs tud, senki más, a csillagász. Tisztelgő futár megy érte, és a bölcs a cár elébe tarisznyáját nyitva jő, aranykakast húz elő.

Így szól: "Íme itt e jószág, állíts néki hosszú póznát, s az én aranykakasom hű őröd lesz, fogadom.

Amíg béke lesz körötted, ő is békén ül fölötted, ám mihelyt csak ott terem bármi vész a végeken, ellenséges támadásra, váratlan jövő csapásra, a kakas fenn látva-lát, félrecsapja taraját, harsog, berzenkedve zordul, s ahová kell, arra fordul."

A hálás cár mást se kér, aranyhegyeket ígér:

"Hogy jót hoztál rám e rosszban - mondta elragadtatottan -, első kívánságod én úgy betöltöm, mint enyém."

Magas ülőfára szállva, kakas figyel a határra, és bárhonnan jő a vész, mint hű strázsa, tettre kész, álmából riadva bolydul: s rögtön arrafelé fordul.

"Kukorékú - rikonyál -, cárom, te csak aludjál!"

A szomszédok megjuháztak, bősz sereggel egy se támad, mert akármely oldalon győzni tud rajtuk Dadon.

Egy-két év békésen elment, a kakas fönt meg se rebbent, ám a cár egyszerre csak szörnyű lármától riad.

"Népünk atyja, menedéke - kiabál a hadvezére -, ébredj, cárunk, nagy a baj!"

"No urak, miért e zaj? - szól a cár ásítva éppen. -  Mi, ki az? Mi baj? Nem értem."

"Újra harsog a kakas - szól a vezér -, s mint a kas, rémülettel zúg a város."

Lép a cár az ablakához: a kakas csapongva fenn néz keletre szüntelen.

Nincs idő, hogy kárba vesszen.

"Lóra, emberek, de sebten!" Küldi a cár csapatát, élén idősebb fiát.

Ül a kakas, semmi lárma, újra csendes Dadon álma.

Nyolc nehéz nap múlik el, a seregről semmi jel.

Megcsatáztak, nem csatáztak? Senki sem hoz hírt a cárnak.

Újra riad a madár, új sereget gyűjt a cár. Kisebb fiát küldi véle, hogy a bátyját megsegélje.

A kakas már nem neszel. Nincs sehonnét semmi jel.

Újra nyolc nap jő ijesztve, rettegést hoz mindenkire. A kakas megint riad. Harmadízben gyűjt hadat, s bár reményét veszti egyre, Dadon indul el keletre.

Éjjel-nappal megy a had, harci kedve már lohad, fáradtan hiába lábol, se csatamező, se tábor, sehol közös sírhalom.

"Mi a csuda!" - szól Dadon. Nyolcadszor jő már a nappal, nagy hegyekhez ér a haddal, s ahogy köztük szétfigyel, egy selyemsátorra lel.

Csodás némaság a tájon mindenütt, s egy szűk lapályon Fut a sátorhoz a cár, tönkrevert hadat talál. Ott lel még csak szörnyű képre: eldobott sisakra, vértre, látja holtan két fiát, kardjuk egymást döfte át, lovuk ott kószál a réten, széttiport mező füvében, vértől ázott pázsiton...

"Jaj nekem! - üvölt Dadon. - Gyermekeim hová lettek? Ó, mindketten tőrbe estek. Mindkét sólyom odavan! Menten elvesztem magam!"

Mindenünnen jajszó tör föl, tompa sóhaj kél a völgyből, megremeg a hegy. De lám, sátra nyíló ajtaján feltündöklik egy leányka, tündérek díszére válna, mint a hajnal, csudaszép, cár elébe csendbe' lép.

Mint a napleső madárka, némul, néz a cár a lányra. Önmagát is felfedi, már a gyász se fáj neki.

És a szűz leány Dadonra rámosolygott meghajolva - kézen fogta kis keze - sátorába ment vele: asztalát eléje tárva, minden jóval megkínálta, lefektette azután brokátselyem nyoszolyán, és egy álló hétig egyre, ész nélkül a lányt követve megbűvölten és vakon, így lakmározott Dadon.

Végre aztán nyolcad nappal, útra kélt a cár a haddal. Országáig meg sem állt, vitte zsákmányként a lányt. Jöttük híre messze szólalt, kürtölvén valót, valótlant. Székhelyén, a kapunál nép rivalgó sora áll. Hintajuk mögött szaladnak, rá s a szűzre pillogatnak. Mindenkit köszönt a cár...

Ám egyszer csak rátalál népe közt a bölcs öregre, ősz, akár a hattyú pelyhe, turbánja meg, mint a hó.

"Adjon isten, vén apó! - szól a cár -, no, lépj elémbe, óhajtásod mondd ki végre!"

"Fölséges cár - szól a bölcs -, ideje, hogy szód betöltsd. Emlékezz csak, úgy ajánltad, tettemért - mint jó barátnak - vágyam teljesítenéd, éppen úgy, akár tiéd. Legyen hát enyém e mátka, Ím, e tündérszép leányka!"

Döbbenettel néz Dadon.

"Micsoda? - szól zordonon. - Ördög bújt beléd, te vénség, meghibbantál volna végképp? Mit nem forgat vén fejed? Tán ígértem, meglehet, ám mindennek van határa, minek néked ez a lányka? Elég! Én a cár vagyok! Kérj akármi mást, adok, kincset kérj, bojárok rangját, istállómból cári kancát. Kérd az országom felét!"

"Nem kell nékem más egyéb, csak e tündérlányra vágyom, én csak ezt a lányt kívánom!" - szól a bölcs, de köp Dadon: "Majd, ha fagy! biz nem adom! Mit se kapsz, te átkos lélek, hadd gyötörjön így e vétek! Takarodj, míg baj nem ért! Félre innét ezt a vént!"

Az agg próbál még felelni, de nem mindig jó perelni: jogarával sújt a cár. Éppen homlokon talál: holtan dől a bölcs a földre, rengve döng a város körbe.

A leány meg, hahaha, nincs félelme, bánata.

Megrendül Dadon, de szája gyengén rámosolyg a lányra, hintaján sietve hajt.

Halk harang ver tompa zajt, s hirtelen mindenki látja: a kakas fentről leszállva a hintó fölé repül, a cár fejére ül, - rándul és búbjára szegve csőrét, száll a végtelenbe.

Nyög a cár, jaj, oda van, hintajáról lezuhan. S mint akit még sose láttak, híre sincsen már a lánynak.

Mese volt, de velejét érti majd az ifjú nép.  

/Ford.:Fodor András/