Nagyon korán elkezdtem írni, később az egyetem bölcsészkarára már azért mentem, hogy író legyek, nem volt más alternatívám. Hamar tudtam, hogy ezt szeretném csinálni, és azt is tudtam, hogy mindenképpen fikciót szeretnék írni. Rengeteget olvastam, mert szerintem ahhoz, hogy valaki író legyen, nagyon sokat kell olvasnia, és így egyetemistaként ezt viszonylag háborítatlanul tudtam művelni. Sokat lógtam, rengeteget jártam kávéházba. Volt olyan, hogy felkeltem reggel, elindultam suliba, aztán gyorsan be kellett ülnöm valahová, mert jött egy ötlet, amit azonnal ki akartam dolgozni. Ekkoriban publikáltam első írásaimat egy, az egyetemhez szorosan kapcsolódó lapban. Ennek az irodalmi portálnak az volt a lényege, hogy összefogja az akkori kezdőket. Nagyon jó műhely volt, megadta a legfontosabbat, a visszacsatolást. Szerintem mindig nagyon fontos, hogy legyen egy olyan ember, akinek adsz a véleményére. Nekem ez Bánki Éva tanárom volt. Mégis hogy lesz valakiből meseíró? Nálam természetesen jött a meseírás, nem tudok semmi frappáns válasszal előállni. Az egyik fontos hozzávalója talán a nyitottság. Több műfajban kipróbáltam magam, s ezek közül egyik a mese volt. Elég korán eszembe jutott már a Három bajusz (gazdát keres) ötlete, még a nagy hipszter bajuszrobbanás előtt. Ellenőriztem, senki nem írt előtte még a bajuszról mesét, lecsaptam rá. Így jött a mese. És ekkor jöttem rá, hogy van nekem gyermeki lelkületem, ami persze nem azt jelenti, hogy infantilis lennék, vagy hogy minden mesét elolvasok és megnézek a moziban, hanem inkább olyasmit, hogy van egyfajta szokatlan nyitottság bennem. Szóval szerintem ezért érzem magam otthonosan ebben a műfajban. Másrészt saját gyerekkoromból fakad minden, amit írok, akár konkrét történetek is, mint például a Todó kitálal az oviról esetében. Pontosan emlékszem, mire voltam kíváncsi akkoriban, és érdekesen összecsúszik az akkori és a mostani gondolkodásmódom. A gyerekkori énem az én ideális olvasóm, tehát gyakorlatilag magamnak írok, a régi önmagamnak. De emellett rengeteg író-olvasón veszek részt, találkozom évente nagyjából 5500 gyerekkel. Ezek a találkozások rendszerint interaktívak és játékosak, pont ezért sokat megtudok róluk, ami nyilván befolyásol, nem direkt, de hatással vannak rám ezek az élmények. Látom, mi az, aminek sikere van, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Van, hogy valami nem ül a gyerekeknél, de a pedagógusok nevetnek rajta, vagy fordítva, és ez nagyon érdekes visszacsatolás. Akkor felnőtteknek is írsz? Igen, abszolút, nekik is szól. Nagyon fontosnak tartom, hogy többrétegű legyen egy mese, egyszerre szóljon gyereknek és szülőnek. Az én korosztályomból rengetegen olvasnak kortárs meséket. Mert ha úgy akarjuk olvasni, akkor az én történeteim gyerekkönyvek, ha meg csavarunk rajta egyet, akkor felnőttmese lesz. Az egésznek a lényege a párbeszéd lenne, hogy a nyitottabb szülők párbeszédbe lépjenek a könyvvel, és ezen keresztül a gyerekkel is, a mesekönyv kapukat nyisson meg, és lehetőséget teremtsen az esti mese utáni beszélgetésre. Sőt, esetleg a gyerek a mesén keresztül merje elmondani, hogy igenis vele is történt valami hasonló. Todó történetének például pont ez a lényege! Most már csak ezt dolgozod? Igen, most már csak az írással és a hozzá kapcsolódó dolgokkal foglalkozom, előtte évekig HR-es is voltam. Amikor befejeztem az egyetemet, gyorsan kellett valami munka, járkáltam állásinterjúkra, és azt éreztem, ezt én is tudnám csinálni, ezt a kérdezgetést. Szerencsére nem vagyok lámpalázas típus, és jó a beszélőkém, ezért az asztal mindkét oldalán jól éreztem magam. És élvezted? Igen egy kis csapattal dolgoztunk, és nagyon jó barátok lettünk. Csak ezzel egy időben kezdett komolyabbá válni a meseírás, és az a szomorú helyzet állt elő, hogy nem volt időm írni, ami az én nagy álmom volt, és nem tudtam találkozókra menni. Egy idő után már nem ment párhuzamosan a két dolog, döntenem kellett, és léptem. De onnantól kezdve minden író-olvasó találkozóra el tudtam menni, és végre volt időm írni. Ennek most már három éve. Visszamész, ha elfogynak a sztorik? Azok biztos, hogy nem fogynak el! De egyelőre most egy-két évre tervezek előre, és remélem, hogy fent tudom tartani ezt a mostani állapotot. Hogy fedeztek fel téged? Hát én a legkisebb szegénylegényként, kívülről csöppentem bele ebbe az íróvilágba, nem voltam senkinek a senkije. Persze nehéz volt, de azért örülök mégis, hogy így alakult, mivel így mindig reális képet kaphatok magamról, tudom, honnan érkeztem és hová tartok. Persze letagadhatatlan, hogy szerencsés véletlenek is adódtak az életemben. Annak idején csak úgy beküldtem a kéziratot három kiadónak, és egy visszajelzett, hogy őket ez érdekelné. Ott és akkor először éreztem, hogy pontosan annak olvasták a szöveget, aminek szántam, megvolt az egymásra találás. De onnan még másfél év volt, míg könyv lett belőle. Ez türelemjáték. A kiadómnak az egyik nagy erőssége a szerkesztőgárdája, és én a főszerkesztővel, Dian Viktóriával dolgozom együtt a könyveken, immár az ötödiken, köztünk nagyon jól működik a kémia. Benne az is jó, hogy nem szerző, hanem egy klasszikus szerkesztő, mint Ignotus volt a Nyugatnál, így van egyfajta külső rálátása a szövegre, ami nagyon-nagyon fontos. De szerintem velem sem nehéz dolgozni, mert adok a véleményére, például sértődés nélkül vettem azt is, amikor nem fogadta el valamelyik kéziratomat. Olyan mestered ő neked, mint az egyetemen Bánki Éva tanárod volt? Igen, úgy gondolom. Szerintem ő nagyon jó szakember, és örülök, hogy együtt dolgozhatunk. Nekem az életemben mindig volt egy olyan segítőm, aki meglátta bennem a lehetőséget, és azt, hogy jó szándékkal csinálom azt, amit csinálok, és hogy van mögötte valami értékes tartalom is. Üzenet. Szerencsére az életemben rendre előkerültek ilyen emberek… …nők? Egyébként főképp igen, hiszen ők azok, akik fogékonyabbak ezekre a dolgokra. Sokat járod az országot? Igen. Mostanra már elmondhatom, nincs olyan megye az országban, ahol ne jártam volna. Nagyon szeretem ezt csinálni, mivel van egyfajta kultúranépszerűsítő szerepük a könyvtáraknak. Iszonyat lelkes könyvtárosok, pedagógusok vannak szerte az országban, akik szívükön viselik a könyvek sorsát. Ezek a találkozók apránként, interaktív módon, a gyerekek segítségével alakultak ki, s lettek játékos, vidám programok. Fel is olvasok, beszélgetünk, de alapvetően a játéké a főszerep, amit persze mindannyian élvezünk. Megadom a lehetőséget, hogy szerepeljenek, hogy élmény legyen az olvasás, szó szerint. És jönnek a pozitív visszajelzések, keresik, kölcsönzik a meséimet, s utána esetleg fel is dolgozzák az osztályok közösen, rajzolnak, akár tovább is mesélik. Egy-egy ilyen alkalom képes ráirányítani a figyelmet a többi kortárs szerzőre, s adott esetben a klasszikusokra is. Szeretném népszerűsíteni az olvasást, és főleg a gyerekeket bevonva, hiszen ez egy oda-vissza működő dolog, és az olvasónak legalább akkora szerepe van ebben a párbeszédben, mint az írónak. Ez egy nagy energiaáramlás. Lesz következő könyv? Igen, szeretném a Todót folytatni, a következő könyvben az óvoda után Todó kitálal a suliról is! Persze párhuzamosan több dologgal is foglalkozom, s már évek óta ígérgetem magamnak, hogy írok egy felnőttregényt.

Forrás: ridikul.hu/