— Tudod mit... faragd azt a serleget olyanra, ahogy megrajzolták. Ha pedig magadtól kitalálsz valamit — a te dolgod. Én nem akadékoskodom. Van kövünk elég. Olyat adok, amilyet kívánsz.  Gondolt akkor egy nagyot Danyilusko. Régi bölcsesség, hogy a más bölcsességét ésszel fölérni könnyű dolog, de addig, amíg magunk kiokoskodunk valamit, sokat forgolódunk éjszaka az ágyon. Ült, görnyedt hát Danyilusko a serleg mellett, amelyet a rajzról mintázott, de közben egészen más járt a fejében. Azt latolgatta, milyen virág — milyen levéldísz illik a legjobban a malachithoz. Töprengő lett, kedvetlen. Észrevette Prokopics, megkérdezte tőle:  — Nem vagy-e beteg, Danyilusko? Nem kellene annyit törnöd magad azzal a serleggel! Hiszen van rá időd elég! Járhatnál egyet a friss levegőn, egyre csak görnyedsz.  — Megyek is — azt mondja Danyilusko —, kimegyek az erdőbe. Hátha ott látom meg, amit szeretnék.  Attól fogva majd mindennap kifutott az erdőbe. Éppen kaszálás ideje volt, bogyóérés ideje. Virágoztak a füvek. Danyilusko csak megállt valahol egy kaszálón vagy erdei tisztáson, állt és nézelődött. Máskor meg a füvet kémlelte, mintha keresne valamit. Sokan jártak abban az évszakban az erdőn meg a kaszálókon. Megkérdezték a legényt: tán elvesztett valamit? Danyilusko csak mosolygott szomorúan, s azt felelte: — El se vesztettem, s mégis keresem, de csak nem lelem.  No, voltak, akik azt rebesgették: megháborodott ez a legény. Danyilusko meg, amint hazament, leült nyomban a munkapadja mellé, sokszor ott virradt rá. Reggel meg újra csak elindult, járta az erdőt meg a kaszálókat. Mindenféle levelet, virágot vitt haza. Mérges növény volt a legtöbbje: farkasalma, bürök, nadragulya, vadrozmarin. Sásfélék is voltak köztük. Beesett a legény arca, nyugtalanul égett a szeme, a keze sem volt olyan biztos, mint régen. Aggódott miatta Prokopics. Végül aztán megmondta Danyilusko: Az a serleg nem hagy nyugton. Szeretném olyanra faragni, hogy teljes szépségben láttassék a kő. Megpróbált a mester a lelkére beszélni: — Mit gondolsz, mért rendelték tőled? Mert azt se tudják, mit csináljanak jó dolgukban. Leljék kedvüket az urak, amiben akarják. Csak bennünket ne háborgassanak! Ha kitalálnak valamilyen mintát, kifaragjuk. Minek ellenkezni velük? Új iga a nyakunkon — annyi csak a haszna. De beszélhetett Danyiluskónak!  — Nem az úr kedvéért töröm magam! — azt mondja. — De nem tudom kivetni a fejemből azt a serleget. Látod, milyen gyönyörű darab malachitunk van! S mi haszna? Véssük, faragjuk, csiszoljuk, s mégse olyan lesz a serleg, amilyennek lenni kellene. Olyanra szeretném faragni, hogy teljes szépségében láthassa a követ mindenki.  El-elment Danyilusko, aztán megint csak leült a serleg mellé. Dolgozott rajta, s csúfolta magában: — Lyukacsos kőszalag, csipkés perem... de szép! Aztán egyszer csak félbehagyta ezt a munkát. Másikba kezdett. Napestig ott állt a munkapad mellett. Azt mondta Prokopicsnak: — Daturavirág formájára faragom a magam serlegét. Prokopics elővette minden ékesszólását, hogy eltérítse a legényt a szándékától. Danyilusko először meg se akarta hallgatni, de aztán három-négy nap múlva — úgy látszik, megakadt valamibe — azt mondta a mesternek:  — No, nem bánom. Előbb elkészítem az úr serlegét, aztán fogok a magaméhoz. De akkor aztán ne is próbálj eltéríteni a szándékomtól. Úgysem tudom kivetni a fejemből azt a serleget. Azt mondta Prokopics:  — Jól van, én nem akadékoskodom. — Magában meg azt gondolta: „Elszakad tőlem ez a fiú, s elfelejt engem. Meg kell házasítani. Úgy bizony! Majd ha gyerekek lármáznak a kuckóban, kiszáll a bolondság a fejéből."  Faragta, csiszolta Danyilusko az úr serlegét. Sok vesződsége volt vele, egy esztendőre való. Dolgozott rajta serényen, nem is gondolt többet a daturavirágra. Prokopics megint előhozakodott a házasodással.  — Katya: az volna a neked való leány! Szemrevaló, derék teremtés. Mi kivetnivalót találsz benne?  Okosan szólt Prokopics. Rég észrevette már, hogy Danyilusko sűrűn rajta felejti a szemét ezen a leányon. Húzott hozzá a leány is. Hát Prokopics, mintha csak véletlenül tenné, egyre-másra szóba hozta ezt a Katyát. De Danyilusko csak azt hajtogatta:  — Várj még! Látod, hogy ezzel a serleggel vesződöm. Elegem van már belőle. Még szétverem egyszer! Jókor hozakodol elő a házassággal. Megegyeztünk mi már Katyával. Megvár az engem.  Megfaragta Danyilusko a serleget olyanra, amilyenre rajzoltatta az úr. Az intézőnek, persze, nem szóltak róla, hogy elkészült. Csaptak otthon egy kis lakomát. Eljött Katya is a szüleivel, meg még néhányan, főképp malachitfaragó mesterek. Elámult Katya, amikor a serleget meglátta.  — Hogy tudtad kivésni ezt a mintát! És nem törted le a követ sehol! Milyen simán, tisztán kifaragtad! Dicsérgetik a mesterek is:  — Hajszálra olyan, mint a rajz. Nem köthet bele az úr semmibe. Szépen kidolgoztad. Jobban és gyorsabban nem készítette volna el senki. Ha így dolgozol, nehezen tudunk a nyomodban maradni. Hallgatta Danyilusko, hallgatta, aztán így szólt:  — Éppen az a baja, hogy semmi hibája. Sima, egyenletes, tiszta a mintája, pontos a metszése, csak éppen szépség nincs benne. Nézzétek meg ezt a kis virágot... a leghitványabb növénykéje a mezőnek. Mégis, aki ránéz, annak örül a szíve. De ez a serleg, ez kit gyönyörködtet? Aki meglátja — mint Katyenka is —, csak azon csodálkozik, hogy milyen jó szeme meg biztos keze van a mesternek, aki készítette, mennyi türelme volt, hogy sehol sem törte le a követ.  — Ahol meg letörte — nevetnek a mesterek —, ott megragasztotta, lakkal vonta be, s nem látja senki.  — Úgy bizony... De hová lett, azt mondjátok meg, a kő szépsége? Itt egy erecske futott: át kellett lyuggatni, virágokat kellett faragni rá. Minek ide a virág? Csak elrontja a követ. Pedig micsoda kő ez! A legnemesebb! Értitek? A legnemesebb fajtájú malachit! Elöntötte az indulat. Ivott már egy kicsit. A mesterek is csak azt mondták Danyiluskónak, amit már Prokopics is mondott nemegyszer: — A kő: csak kő. Mit csináljunk vele? Csiszoljuk, véssük — ez a mesterségünk.  Hanem volt köztük egy öreg-öreg mester. Ő tanította valamikor Prokopicsot is, meg a többi malachitfaragót. Nagyapónak hívta mindenki. Sírba hajló öregember volt már, de megértette, mi a veleje a Danyilusko beszédének, azt mondta neki:  — Térj le erről az útról, kedves fiam! Verd ki a fejedből! Mert még utóbb a Királynő hegybéli mestere leszel... — Micsoda mestere, nagyapó? — Amilyeneket tart a Királynő... a hegy gyomrában laknak azok, nem látja őket senki. Elkészítik, amit a Királynő megkíván. Én láttam egyszer valamit, amit ők készítettek. Az aztán munka! Más, egészen más, mint a miénk.  Kíváncsi lett mindenki. Faggatták a nagyapót, mi volt, amit látott. — Egy kígyó felelte —, olyan, mint amilyet mi faragunk karperecnek. — Aztán? Milyen volt? — Más, mondom, mint amit mi készítünk. Akármelyik mester meglátja, nyomban észreveszi rajta, hogy nem földi ember munkája. A mi kígyónk, bármilyen szépen, pontosan faragjuk is ki, csak kőből van. Az meg mintha élne. A gerince meg a szeme fekete... Mindjárt megmar! Úgy érzi, aki látja. De hát könnyű azoknak a mestereknek. Ők látták a kővirágot, s megértették a szépségét.  Több se kellett Danyiluskónak. Amint a kővirágot említeni hallotta, faggatni, kérdezgetni kezdte az öreget. De az megmondta becsülettel:  — Nem sokat tudok róla, fiam. Annyit hallottam csak, hogy van ilyen virág. A magunkfajta halandó nem láthatja meg. Aki látja, az elbúcsúzhat az isten világától. Azt mondta erre Danyilusko: — Én látni szeretném. Megriadt Katyenka, a Danyilusko mátkája.  — Mit beszélsz, te Danyilusko! Meguntad tán az isten világát? — és sírva fakadt. Prokopics meg a mesterek simítgatták a dolgot, kinevették az öreget.  — Gyöngül már az eszed, nagyapó! Mesebeszéd ez! Elbolondítod ezt a legényt! Megmérgesedett az öreg, rávágott az asztalra. — Bizony van olyan virág! Való igazat beszél ez a legény: nem értünk mi a kőhöz! Az a virág, az mutatja meg az igazi szépséget. Kacagják a többiek. — Többet ittál, nagyapó, a kelleténél! De az nem tágít. — Márpedig van olyan virág!  Hazaszéledtek a vendégek, hanem Danyiluskónak nem ment ki a fejéből, amit az öregtől hallott. Megint az erdőt járta, kedves daturavirágát nézegette, szóba se hozta az esküvőt. Prokopics már sürgetni kezdte: — Azt akarod, szégyenben maradjon ez a lány? Meddig legyen még menyasszonysorban? Még kinevetik, szájukra veszik. Sok a gonosz nyelvű fehérnép! Danyilusko megint a régit fújta:  — Várj egy keveset! Csak kigondolom a formáját, s alkalmas követ választok.  El-eljárt a rézbányába, a Vörös-hegyre. Egyszer leszállt a bányába, sorra járta a folyosókat, máskor a felszínen vizsgálgatta a köveket. Egyszer kifordított egy követ, megnézte jól, aztán legyintett. — Nem, ez sem jó... Azt mondta akkor neki valaki: — Másutt keress... a Kígyó-dombon.  Körülnézett Danyilusko — nem látott senkit. Ki szólhatott? Talán tréfálnak vele? De hiszen itt rejtekhely sincs, ahová a tréfacsináló elbújhatott volna! Körülkémlelt még egyszer, aztán hazafordult. A hang utánakiáltott:  — Hallod, Danyilo mester? A Kígyó-dombon keress, azt mondom!  Megfordult Danyilusko — halvány női alakot látott, kékesen derengőt, mint a köd. Aztán eltűnt az is. „Mire véljem? — töri a fejét. — Tán csak nem ő maga? Hátha megpróbálnám csakugyan a Kígyó-dombon?"  Tudta jól, hogy merre van a Kígyó-domb. Ott a közelben, a Vöröshegy környékén. Ma már nincs meg, rég keresztül-kasul fúrták s leomlott. De azelőtt a felszínéről hordták az ércet.  El is ment oda másnap Danyilusko. Nem volt nagy az a domb, de meredek. Az egyik oldalát mintha késsel szelték volna le. Látszott tisztán minden rétege.  Ehhez a leszelt oldalához ment Danyilusko. Talált ott egy földből kifordított malachitot. Hatalmas darab volt — maga nem is bírná el —, s olyasféle formájú, mint egy bokor. Szemügyre vette Danyilusko. Olyan pontosan, amilyet keres: az alján tömörebb színű, az erecskéi is éppen ott húzódnak, ahol kell... Egyszóval, éppen kedvére való... Megörült neki, sietett haza lóért, szekérért, hazavitte azt a követ, s mutatta Prokopicsnak.  — Ezt a követ nézd meg! Mintha egyenesen nekem küldték volna. Most már egykettőre elkészülök. Aztán megházasodom. Való igaz, hogy régóta vár rám Katyenka. Nekem se könnyű ez a hosszú mátkaság. Ez a munka késleltetett csak. De hamarosan elkészülök vele!  Nekifogott hát Danyilusko. Éjjel-nappal szakadatlan dolgozott a kövön. Prokopics nem háborgatta. Talán megnyugszik a fiú, gondolta, ha a kedvét kitöltötte. Ment a munka gyönyörűségesen. A kő alsó részét már megfaragta Danyilusko. Olyanra éppen, mint egy daturabokor töve. Csipkés szélű, erezett, széles levelekkel faragta tele — álmodni se lehetett volna szebbet. Még Prokopics is azt mondta rá, hogy szinte él, simogatni volna kedve. Hát még amikor feljebb ért — varázslatot művelt. Kifaragta a virág szárát, vékonyka oldalsó leveleit. Nem győzte csodálni az ember: ugyan mi tartja? Kelyhet tart a törékeny szár, olyat, mint a datura virága. De mégsem egészen olyan az a kehely... Álmatlan éjszakák következtek megint Danyiluskóra. Ült a munkája mellett, törte az eszét, hol igazítson rajta, hogy faraghatná szebben. Nem értette Prokopics meg a többi mester, aki megnézte néhanap Danyilusko munkáját: mit akar még a legény? Olyan az a serleg, hogy még csak ahhoz foghatót sem faragott soha senki — neki meg, lám, nem tetszik! Megzavarodott ez a legény, gyógyítani kéne. Meghallotta Katyenka, mit beszélnek az emberek — majd kisírta a szemét. Ez aztán észre térítette Danyiluskót.  — Jól van azt mondja —, nem emésztem magam tovább. Úgy látszik, többre nem juthatok, nem vehetek győzelmet a kövön. — S attól fogva maga sürgette az esküvőt. De kellett is azt sürgetni, amikor a menyasszony már réges-rég elkészült mindennel! Kitűzték az esküvő napját. Megvidámodott Danyilusko. Szólt az intézőnek is, hogy elkészült a serleg. Szaladt az intéző, megnézte — tyűh, micsoda munka! El akarta rögtön küldeni az úrnak, de Danyilusko nem engedte. — Várj egy kicsit. Van még rajta egy kis igazítanivaló. Őszre járt. Éppen a kígyók ünnepének idejére esett az esküvő napja. Említette is valaki, hogy közeleg a nap, amikor a kígyók mind egy helyre gyűlnek. Elevenjén találta a szó Danyiluskót. Eszébe jutottak megint a mendemondák a kővirágról. Nem volt nyugovása: „Hátha elmennék még egyszer, utoljára, a Kígyó-dombra? Talán megtudok valamit." Akkor kapott észbe: „Hiszen az a malachittömb is... mintha valaki odatette volna! Meg az a hang a bányában... az is a Kígyó-dombot emlegette!"  Elindult hát Danyilusko a Kígyó-dombra. Keményedért már a föld kérge, pilinkázott az első hó. Ahhoz a meredek oldalhoz ment Danyilusko, ahol annak idején a malachitot találta. Nézi, hát nagy üreg tátong azon a helyen, mintha valaki követ fejtett volna ki onnan. Nem törte rajta a fejét Danyilusko, ki fejthette ki, belépett az üregbe. „Pihenek itt egy kicsit — gondolta. — Nagy szél fúj, itt meg meleg van." De ahogy körülpillant, mit lát? Szék formájú szürke követ az üreg egyik falánál. Leült rá a legény, elgondolkodott, a földet bámulta. Egyre csak az a kővirág járt az eszében. „Ha láthatnám!" Hirtelen olyan meleg támadt körülötte, mintha nyárba fordult volna vissza az esztendő. Fölkapta a fejét Danyilusko: előtte, az üreg szemközti falánál, nem más üldögélt, mint maga a Rézhegyek Királynője! Ráismert Danyilusko a szépséges szép orcájáról, malachitzöld ruhájáról. De azt gondolta magában:  „Talán csak a szemem káprázik, nincs is ott senki." Ülve maradt hát, nem is szólt, csak nézett arrafelé, ahol a Királynőt látta, de mintha már nem is látna semmit. Hallgatott a Királynő is, mintha tűnődne valamin. Aztán megszólította Danyiluskót: — No, Danyilo mester, hát nem sikerült a daturakelyhed? — Nem — azt mondja Danyilusko. — Azért ne búsulj! Próbálj másikat. Kő majd kerül, amilyet kívánsz. — Én — mondja a legény — nem próbálkozom többet. Eleget törtem magam, mégsem sikerült. Mutasd meg nekem a kővirágot! — Megmutatom én — feleli a hajadon —, nem esik nehezemre. Csak aztán meg ne bánd! — Nem engedsz fel a hegy mélyéből? — Dehogynem! Nyitva előtted az út! Csakhogy minden út hozzám vezet vissza. —  Mutasd meg, szépen kérlek! Még a Királynő figyelmeztette: — Okosabban teszed, ha tovább próbálkozol a magadéval. — Eszébe juttatta Prokopicsot is: Ő egyszer megszánt téged, most rajtad a sor: te szánd meg őt. Aztán a mátkája említésével akarta észre téríteni: — Annak a lánynak te vagy mindene, te meg másra áhítozol!  — Tudom én! — kiáltja Danyilusko. — De a nélkül a virág nélkül nem élhetek. Mutasd meg!  — Ha így van — mondja a Királynő —, akkor hát jöjj, Danyilo mester, a kertembe.  Azzal felállott. Olyan zúgás-morajlás támadt, mintha a föld omlott volna be. Körülnézett Danyilusko eltűntek a falak. Sudár fák állanak körülötte, de nem olyanok, mint a földiek, hanem kőből valók. Az egyik márványból volt, a másik szerpentinkőből... Egyszóval, mindenféle fa... Ágasak, levelesek, mint az élők. Ha szél szalad el fölöttük, megcsendülnek, mintha kavicsokat ütne össze valaki. Alattuk fű, kőből az is. Azúrszínű, vörös... Százféle színű... Napot nem látni, mégis világos van, mint napnyugta előtt. Aranyszínű kígyócskák lebegnek, úsznak a fák között. Azokból sugárzik a fény.  Tágas tisztásra vezette el Danyiluskót a Rézhegyek Királynője. Olyan volt itt a föld, mint a közönséges agyag, de bársonyos fekete bokrok nőttek rajta. Nagy zöld malachit csengettyűk himbálóztak a bokrok ágain, csillagocska ragyogott mindegyiknek a belsejében. Tűzszárnyú méhek szálldostak ezek fölött a csengettyűvirágok fölött, bennük a csillagocskák halkan zengtek-bongtak, mintha énekelnének. — No, Danyilo mester, megnézted-e jól? — kérdezte a Királynő. — Nem találok olyan követ — felelte Danyilusko —, amelyikből ilyet faraghatnék. — Ha magad gondoltad volna ki, adnék neked alkalmas követ. De így nem adhatok. — Ennyit mondott, azzal intett. Morajlott megint a föld, s Danyilusko megint az üregben találta magát, a szék formájú kövön. Fütyült a szél. Persze, hiszen őszre járt.  Hazament Danyilusko. Azon az estén tartotta Katyenka a leánybúcsúját. Megpróbált Danyilusko vidámságot színlelni, énekelt, táncolt is, de aztán felhős lett az arca. Megijedt Katyenka. — Mi bajod? Mintha temetésen volnál! Azt mondta a legény: — Megfájdult a fejem. Fekete, zöld meg veres karikák ugrálnak a szemem előtt. Alig látok.  Véget ért a mulatság. A menyasszony meg a barátnői, ahogy az szokás, hazakísérték a vőlegényt. Nem kellett messzire kísérniök, egykét házzal arrább lakott. Azt mondta hát Katyenka:  — Menjünk, lányok, körbe. Végigmegyünk a mi utcánkon, s a másikon térünk vissza.  Magában azt gondolta: „Friss szél fújdogál, talán jót tesz Danyiluskónak." Ráállottak a lányok szíves örömest.  — Az ám — kiáltották —, kerülőt kell tenni! Olyan közel lakik a vőlegény, hogy végig se tudjuk énekelni a kísérő nótát.  Csöndes volt az éjszaka, hulldogált a hó. Jólesik ilyenkor a séta. Elindultak hát elöl a mátkapár, mögöttük a menyasszony leánypajtásai meg a legények, akik ott voltak a leánybúcsún. Rákezdték a lányok a kísérő nótát. Vontatott, szomorú dallam az, mint a temetési ének. Látta Katyenka, hogy nem jó lesz. „Úgyis olyan szomorú az én Danyiluskóm! S most még siratóéneket fújnak neki!"  Megpróbálta elterelni Danyilusko figyelmét. Annak megoldódott a nyelve, de aztán hamarosan megint elborult a kedve. Katyenka barátnői közben végére értek a kísérő nótának, s vidámabba kezdtek. Kacagtak, futkostak, de Danyilusko mintha nem is hallotta volna, csak ment, lépegetett lehorgadt fejjel. Akárhogy igyekezett Katyenka, nem tudta megvidámítani. így értek haza. Szétszéledtek a lányok, a legények, ki erre, ki arra. Danyilusko, nem törődve a szokással, hazakísérte a mátkáját, aztán visszament Prokopics házába.  A mester már rég aludt. Danyilusko csöndesen világot gyújtott, kivonszolta a két serleget a szoba közepére, megállt mellette, nézte. Prokopicsot közben köhögés fogta el. Majd megfúlt belé. Igen sokat betegeskedett már azokban az esztendőkben. Hallgatta Danyilusko a köhögést, s mintha kést mártottak volna a szívébe. Eszébe jutott egész élete az öreg mester házában. Megsajnálta Prokopicsot. Az, amikor szóhoz jutott, megkérdezte tőle: — Mit akarsz azokkal a serlegekkel? Nézem, nem volna-e ideje odaadni? — Rég ideje már— mondja az öreg. — Csak a helyet foglalják. Úgysem faraghatsz különbet!  Beszélgettek még egy ideig, aztán újra elaludt Prokopics. Lefeküdt Danyilusko is, de nem jött álom a szemére. Forgolódott, hánykolódott, fölkelt, világot gyújtott, nézte a két serleget, odament az alvó Prokopicshoz, megállt mellette, sóhajtott egy keserveset...  Aztán fogta a kalapácsot, s neki a daturavirágnak. Szilánkokra zúzta. A másikat — amit az úr rajza után faragott — nem bántotta. Csak beleköpött a kellős közepébe, aztán kirohant a házból. Többé nem látta senki.  Az egyik azt beszélte: megháborodott Danyilusko, s az erdőben lelte halálát. A másik, hogy a Rézhegyek Királynője vitte magával, hegybéli mesternek.  Nem volt pedig igaz se ez, se az. Hogy mi lett Danyilusko sorsa, azt majd később megtudjátok.   A mesegyűjtemény következő - A hegybéli mester - meséjéből kiderül.