pagony.hu   Niko 14 éves, kiváló tanuló, melegszívű, fantasztikusan kreatív srác, akinek ráadásul igen egyedi és jó a humora. Minden adott hozzá, hogy ő legyen a társaság motorja, egyszerűen népszerűségre van ítélve, de van itt egy kisebb bökkenő; Niko túlsúlyos. A súlyfelesleg pedig Niko és a népszerűség közé áll. Senki nem veszi észre, mennyire kreatív, ha szuper találmányokról, megoldási stratégiákról van szó, nem nevetnek vele a viccein, csak rajta nevetnek, mikor viccet csinálnak a kövérségéből. Nico az iskolában nap mint nap kénytelen szembenézni a megaláztatásokkal, amiknek a kegyetlensége sajnos nem ismer határokat.   Nikóval megesett, hogy táskáját egy fa tetején találta, osztálytársai körében, akik csak arra vártak, hogy kinevethessék, mikor megpróbál érte felmászni. De az is, hogy ellopták a ruháit, mikor az öltözőben zuhanyzott, és hangos gúnyolódás kíséretében, egy szál törölközőben kellett végigmennie az iskolán. Niko a nevetés minden árnyalatát ismeri, főleg ha keveredik bele némi gúny is. Egyetlen túlélési stratégiát ismer: ha nem szól senkihez, nem válaszol a megaláztatásokra, és úgy egyáltalán nem csinál semmit, mintha nem is létezne. Stratégiája egészen addig szuperál, mígnem egy nap észreveszi, hogy egyik osztálytársát, Serát zaklatja a nagyképű, menő srác, Marco. Niko nem tud tétlenül továbbsétálni, megmenti a lányt, kockáztatva, hogy még jobban magára vonja a figyelmet. Sera, aki annak ellenére, hogy gyönyörű, népszerű, és sokszor a társaival együtt nevet Nikón, elkezd érdeklődést mutatni a fiú iránt. Niko, ha valamiben biztos volt, az az, hogy vele nem lehet járni. Mégis kezdetét veszi egy addig ismeretlen vonzalommal, mély barátsággal, néha egyszerűen csak kíváncsisággal teli kapcsolat kettejük között, amiben mindkettejüknek számos dilemmával kell megküzdeniük. A küzdelem pedig fenekestül felforgatja az életüket. A Velem nem lehet járni nem csupán izgalmas, letehetetlen, könnyen olvasható szöveg, de nagyon fontos olvasmány felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Szülőknek, pedagógusoknak olyan világba enged betekintést, olyan mechanizmusokat tár fel, amiket a való életben sosem láthatnának. A gyerekek szemszögéből, a gyerekek világába láthatunk bele, így egy kicsit jobban megérthetjük, mi zajlik egy tizenévesek alkotta közösségben. Mit tartanak fontosnak, milyen folyamatok játszódnak le bennük, mik az okok, amik kiváltják pl. a zaklatást? Stefanie Höfler könyvének egyik legerősebb üzenete számomra a csapatszellem működésének bemutatása volt, miszerint egy osztályban általában csak 1-2 zaklató van. Ők a katalizátorok, akik kiváltják a problémát, a többiek pedig fenntartják a folyamatot, félelemből, megszokásból, lustaságból, vagy egyszerűen csak azért, mert mindenki ezt csinálja. Ők nem szólnak be hangosan, nem verekednek, csak nevetnek. Ők a közönség, akiket a zaklató szórakoztat. A történet másik erős üzenete a pedagógus szerepe a diákok világában. A Velem nem lehet járni tanárkaraktereivel az író kemény kritikát fogalmaz meg minden oktató, és talán az egész pedagógia felé. A tanárok a könyvben egytől egyig tehetetlen, passzív alakok, akik csak elszenvedői a számukra értelmezhetetlen módon viselkedő diáksereg csínytevéseinek. Mikor egy tanuló szerintük rosszat tesz, leszidják, ha kell, megbüntetik, de soha nincsenek jó helyen, jó időben, és legfőképpen nem keresnek mögöttes okokat, csak a felszínt látják. Nem a megfelelő embereket szidják és büntetik, nem a megfelelő okok miatt. Tisztában vannak a problémákkal, de egy vállrándítással lerázzák magukról a felelősséget, mondván: “ez mindig így volt, mindig így lesz, nincs mit tenni.” Tizenévesként is fontos könyv lehet a Velem nem lehet járni. Mondhatnánk erre a könyvre is, hogy minden zaklatónak a kezébe kellene vennie, mert tükröt tart elé, miközben feltárja, hogyan éli meg a bántalmazott a bántalmazás folyamatát, hogyan próbál vele megküzdeni, hogyan torzítja el a személyiségét a folytonos éberség, védekezés, megfutamodás. Emiatt sosem tudja kibontakoztatni valódi énjét, hiszen a gondolatai folyton csak a zaklatás lehetőségének elkerülése körül forognak. Még fontosabb azonban, hogy a zaklatók mellett a közösség többi tagja olvassa el a Velem nem lehet járnit. A 30-ból az a 26-28 ember, aki szinte sosem zaklat másokat, de nevet, ha a duci fiút kigúnyolják, nevet, mikor valakinek a szexuális orientációjából, vallásából, származásából viccet csinálnak. A könyv jó kiindulási alap lehet ahhoz, hogy a zaklatást fenntartó passzív “közönség” tagja realizálja a szerepét a bántalmazásban. Jó alap, hogy megértse, nem kell a zaklatás hatására a torkában keletkező gombócot lenyelve nevetnie. Jó alap ahhoz, hogy észrevegye, néha elég egy ember a változáshoz.   Hintafa blog A Vészkijárat bevallottan rázós tematikái között érintett már sokféle fájó pontot, ezúttal a túlsúly került sorra. És ha kilók, akkor nyilván kézen fogva jön vele az iskolai zaklatás, hiszen Niko minden irányból kilóg a sorból, ez pedig ilyen zsenge korban nehezen tolerálható a csoportdinamikát alakító vezéralak számára. Az osztálykiránduláson mégis úgy alakulnak a dolgok, hogy az addig passzív, megfigyelőként jelen lévő Nikolaus -maga sem tudja, hogy honnan veszi a bátorságot- szembeszáll Marko-val , annak túlzásba vitt nyomulása miatt. Ez teremt alkalmat, hogy az osztály szépe és az éppen csak megtűrt között barátság szövődjön. Mindenki, de legfőképpen az érintettek számára hihetetlen fordulat. Eddig elég klisésen hangzik, ugye? De mindvégig mégis olyan hangulata van a regénynek, hogy ez talán csak utólag jut eszünkbe. Az alaphangulatot elsősorban a főszereplő Niko teremti meg azzal, ahogy saját kövérségéről gondolkodik. Nem a fogyást helyezi középpontba, ahogy Höfler sem erre halad (elismerve, hogy kövérnek lenni egy csomó kellemetlenséggel jár), pusztán annyit akar elérni, hogy ez az állapot -legyen átmeneti, vagy hosszan tartó- elfogadható tényként kezeljük. Érinti a felnőtté válás nehézkes, fájdalmas, felkavaró folyamatát. Sera esetében egyértelmű: a gyereklány, aki volt lassan testileg is megszűnik. Új szabályokat és élményeket kell tanulnia. Önálló döntései nyomán kifelé tapogatózik a családja védelméből. Niko pedig szülők híján, önmagát próbálja felvértezni a megfelelő védelemmel. Eleinte úgy tűnik, hogy a kipárnázottsága lesz ez, ám Sera-nak köszönhetően kipróbál egy egészen új megközelítést. Egy stoppolás során a főhősök is esélyt kapnak arra, hogy kitekintsenek az osztály mikrokozmoszából az életbe. De ami fontos, az úgyis bennük és köztük zajlik. Szinte már műfaji követelmény, hogy a felnőttek a többnyire inkompetens bámészkodók szerepét kapják -főleg a tanerők-, most is csak két-három olyan apa, nagymama, jóbarát van a kamaszok körül, a sejtés szintjén mozognak. Nem tűnik jó aránynak, de legalább valami.  Lehetne ez akár egy nagyon súlyos regény is, nehezen feloldható, mélyre menő traumákkal. (Nem mintha ne jutott volna Nikolaus-nak mindkettőből, hiszen a testalkata nem a véletlen műve.) Vagy a címet olvasva egy hatalmas adag fájdalmat is bele tudunk érezni a fiú helyzetébe, de itt inkább egy elfogadott tényként áll a mondat. Höfler a maga részéről gördülékenységet vitt bele, amennyit csak az adott keretek meg tudtak tartani. A legmarkánsabb érzés a nyugalom a kiegyensúlyozottság és a humor volt. Kicsit fura kombináció ehhez a témához, de a lényeg (nem a kövérség eltüntetése, hanem az elfogadás) szempontjából pont erre volt szükség. Nem karikírozta ki a főszereplő túlsúlyát, hagyta, hogy Niko csináljon időnként egy egy keserédes szóviccet helyzetéből. Talán ez a meglepő kiegyensúlyozottság és a figyelésre alkalmas emberek bölcs meglátásai tették lehetővé Sera-nak, hogy olyan természetességgel lépjen bele ebbe a barátságba.  Nem céltalan, a kövérséget  elpíszískedő történet lett Höfler első, magyarul megjelent regényéből. Persze felveti a szokásos kérdéseket, ki merünk-e lépni ki a csoportnyomásra generált preferenciáink mögül és tudjuk-e vállalni saját véleményünket? A túlsúly, vagyis a fizikai megjelenés megváltoztatása minden esetben elég a problémák megoldásához?  A szerző szándékosan nem oldja meg Niko és Sera problémáit, csak hagyja, hogy éljenek, lélegezzenek és döntsenek. Nagyon élveztem kreatív nyelvhasználatát, egy-két helyzetleírása, fordulata frissítően hatottak (a fordítás Győri Hanna stílusos munkája) ahogy Niko feltalálós-álmodozásai is. Nem kapunk (szerencsére) kész választ, de ott van az a fénysugár, ami után érdemes elindulni.   Niko élő céltábla a szemétkedő osztálytársai számára: túlsúlyos és esetlen, ráadásul valamiért nem lehet kihozni a sodrából. Éppen ezért Marko és az idegesítő haverjai mindent megtesznek, hogy megkeserítsék az életét. Sera csak a távolból figyeli az eseményeket, nem ért egyet velük, de nem is tesz semmit... Aztán egyszercsak minden megváltozik. Olvass bele a legújabb Tilos az Á-könyvbe!   Eléggé magasan fenn a fán lengedezik Niko táskája, égszínkék az égszínkék előtt. – Bakot kell tartani – mondom. Melinda kuncog. Szeretek röviden fogalmazni. Többnyire fel sem tűnik, a többiek úgyis annyit beszélnek. Niko a fa alatt áll zsebre vágott kézzel, és felfelé néz. Legalább azt a hibát nem követi el, hogy ugráljon, és valahogy próbálja elérni a táskát. Az kínos lenne, mert akkor biztos kicsúszna a pólója a nadrágjából, és látni lehetne a rozmárhasát, ahogy le-föl reng. És aztán: végigcsap a nevetés az egész udvaron. És ha mégis leszedné valahogy a táskát, Marko nyilván rögtön feldobná megint. Szóval Niko helyében inkább megvárnám, míg mindenki bemegy. Ezt a csávót aztán tényleg nem lehet kizökkenteni! Egyáltalán nem látszik idegesnek. Talán épp végigpörgeti a lehetőségeket, hogy hogyan juthatna hozzá a cuccaihoz. De most tényleg, olyan sok lehetősége nincs. Feleannyi sem, mint valakinek, aki sovány. Én, én persze felmásznék. De azért megvárnám, hogy mindenki lelépjen. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy szeretek fára mászni. Csöngetnek, vége az ebédszünetnek. Összeszedem a cuccaimat, és lopva a fiúk felé sandítok. Niko még mindig ott áll, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és nézi a táskát a magasban. X-lába van, lóg a karja, a pulcsija bő, a farmerja a fenekén kifakult és kiöblösödött. – Hipnózis, hm? – mormolja valaki mellettem. Általános röhögés. Melinda elvigyorodik. – Jössz, Sera? – kérdezi, amikor nem indulok rögtön. Azt hiszem, én bőgnék a helyében. Látom, hogy Marko egész közel sétál el Niko mellett, hátrasöpri a haját az arcából, és vigyorog. – Tök király mászófa – mondja hangosan Nikónak.