- Az egész csak hurkapálcika-leves - mondta a börtönőr -, de ez a leves a fejébe kerülhet. - Kíváncsi lettem a fogolyra - folytatta a kisegér -, s egy alkalmas pillanatban besurrantam hozzá, hiszen egérlyuk mindenütt akad, még zárt ajtók mögött is. A fogoly sápadt volt, nagy szakállú és fénylő szemű. A cellában füstölgött a lámpa, de a falak már megszokták, feketébbek már nem lehettek tőle. A fogoly verseket meg rajzokat karcolt a falra. Én nem olvastam a verseit. Úgy láttam, a fogoly unatkozik, és szívesen látott vendég voltam nála. Kenyérmorzsával kedveskedett, füttyszóval és nyájas szavakkal; örült a társaságomnak, én bizalommal voltam hozzá, így hát barátok lettünk. Megosztotta velem kenyerét és vizét, még sajtot meg hurkát is adott, nagyon jó sorom volt, de azért meg kell mondanom, elsősorban baráti magatartása miatt maradtam mellette. Fölemelt a tenyerére, engedte, hogy végigszaladjak a karján, belecsimpaszkodjam a szakállába, kicsi barátjának nevezett, s én szívből megszerettem, hiszen a szeretetet mindig viszonozza az ember! Már el is feledtem, miért vágtam neki a világnak; vándorbotomat otthagytam a padlóhasadékban, máig is ott hever. Ott akartam maradni a börtönben, mert tudtam, hogy rajtam kívül senkije sincs szegény fogolynak, márpedig magam sem vagyok valami sok. Maradtam hát, de ő nem maradt. Amikor utoljára voltunk együtt, nagyon szomorúan beszélt velem, kétszer annyi morzsát meg sajthéjat adott, mint máskor, aztán csókot intett, elment, és soha többé nem jött vissza. Nem tudom, mi lett a sorsa. - Az egész csak hurkapálcikaleves! - mondta valamikor a börtönőr, őhozzá mentem hát, hogy megtudjak róla valamit. De kár volt megbíznom benne, mert a kezébe vett ugyan, de nyomban be is zárt egy kalitkába, ahol egész álló nap egy taposómalmot kellett forgatnom, ami - gondolhatjátok - rettentő dolog. Az ember csak szalad, szalad, mégse jut előbbre, s ráadásul még ki is nevetik. A börtönőr unokája kedves leányka volt, aranyszőke fürtű, vidám szemű, mosolygós szájú. - Szegény kisegér! - mondta szánakozva, és bekukkantott az én rettenetes kalitkámba, aztán félrehúzta a reteszt - s én kiugrottam az ablakpárkányra, onnan meg az ereszcsatornába. Szabadság! Szabadság! Ezen ujjongtam csak, és eszembe jutott utazásom célja. Öreg este volt, koromsötét; egy ódon toronyban kerestem menedéket. Egy őr meg egy bagoly volt a torony lakója. Az őrhöz sem volt bizalmam, de a bagolyhoz még kevésbé. A bagoly egy macska formájú nagy madár, s az a legfőbb hibája, hogy fölfalja az egereket. Csakhogy az ember tévedhet, s tévedtem én is, mert a bagoly tekintélyes és nagy műveltségű öreg bagoly volt, többet tudott, mint az őr - annyit, mint én. A bagolyfiak azonban sok hűhót csaptak semmiért, ilyen volt a természetük. - Az egész csak hurkapálcika-leves! - legyintett olyankor az öreg bagoly; ennél gorombább szót nem hallottam tőle, mert gyengéden szerette a családját. Határtalan bizalmat éreztem iránta, s a falrepedésből, ahol meghúzódtam, felkiáltottam neki: - Cin, cin! - Bizalmam, úgy látszik, nagyon meghatotta, mert ígéretet tett, hogy oltalmába vesz, semmiféle állatnak meg nem engedi, hogy rosszat forraljon ellenem, még télen sem, amikor pedig mindenkinek szűken van enni. Okos volt, mondom, mindent tudott a világon. Tőle tanultam meg azt is, hogy a toronyőr az oldalán függő kürt nélkül nem tudna tutulni, mégis olyan önhitt, hogy a torony baglyának képzeli magát. Sokat tart magáról, keveset ér. Afféle hurkapálcika-leves! - Mindjárt megkértem az öreg baglyot, adja ide nekem a hurkapálcika-leves receptjét, de ő azt felelte: - Az nem igazi leves, csak amolyan emberi szólás-mondás, mindenki másképp értelmezi, de mindenki azt hiszi, hogy az ő értelmezése a helyes. Pedig az egész csak annyi, mint a levegő - semmi. - Semmi?! - kiáltottam. Szíven ütött ez a szó. Az igazság sokszor fájdalmas, de mégis a legnagyobb dolog. Ezt mondta az öreg bagoly is. Gondolkoztam rajta, és beláttam, hogy drágább kincset az igazságnál nem is hozhatnék haza; többet ér ez, mint akármilyen hurkapálcika-leves. Szedtem is a sátorfám, siettem, hogy idejében hazaérjek, és átadjam nektek a legfőbb jót: az igazságot. Az egerek népe felvilágosodott nép, a legtündöklőbb világosság pedig az egérkirály agyában fényeskedik. Az igazság kedvéért bizonyára megtesz királynévá. - A te igazságod merő hazugság! - acsargott rá a harmadik egérhajadon, aki még nem juthatott szóhoz. - Úgy látszik, én tudok egyedül hurkapálcikából levest főzni! Főzök is mindjárt!