Ugyanakkor kötött az ígéret a kiadóm felé. Így hát januárban elővettem ennek a tölgyes könyvnek a régi változatát, hogy akkor gyorsan kikalapálom, és két legyet ütve egy csapásra – megoldok vele mindent. Gondoltam, két hét elég lesz. Két alapos szerkesztői munkahét, ami elég rövid ahhoz, hogy visszakapjam az életem. Nem volt elég. A két hétből két hónap lett, a szerkesztői munkából egy teljes újraírás. Addig pedig muszáj volt megtudniuk, ki okozza a tölgy pusztulását, különben nem tudják megmenteni a fát.” - olvashatjuk meseregényedben. Változtatva picit a címen, akár azt is olvashatjuk felnőtt szemmel, hogy veszélyben a Föld. Hogyan látod a Földet fenyegető globális problémákat és szerinted mennyire adhatóak át az ilyen információk a gyerekeknek? Engem a regényben a viszonyok érdekeltek. Az a közösségi erő, amelyet a személyes elkötelezettségek erősítenek. Legyen ez a Föld, egy tölgy, vagy csupán egy párkapcsolat. Ha most meg akarom fogalmazni, talán az, hogy mennyiben képes valaki lemondani a saját kényelméről azért, hogy azzal a közösség egészének a kényelmét szolgálja. Hogy képesek vagyunk-e másért, és/vagy másokért lemondani önmagunkról. A regény talán erről szól. Hogyan lehet hasznosnak lenni. Átlépni az árnyékunkat. Képes egy gyerekkönyv tudatos életre nevelni? Hiszel a mesék erejében? A könyveket általában a megismeréshez vezető utcaköveknek gondolom. Mivel mi magunk töltjük meg képzeletünkkel, változtatjuk történetté, a saját történetünk útjává, ezért mindig az aktuális élethelyzetünknek megfelelően értelmezzük őket. Ha szerencsénk van – az olvasónak és nekem is –, akkor találkozunk a könyv elején, és együtt jutunk el a történet végéig. „Magának nem is számítanak a polgárok! Maga csak a gyárait akarja megmenteni!”- hangzik el a könyvben a polgármesternek szegezett vád. Szerinted a nagyhatalmak vagy nagyvállalatok is csak akkor hajtanak végre bármilyen, az emberiség hasznára váló dolgot, ha van számukra belőle haszon és profit? A regényben Mobit nem a profitszerzés vágya hajtja. Ő csak azt szeretné, ha vállalata a lehető legérvényesebben működne. Az az ő világa, emberisége. Ilyen értelemben a vállalat működése az ő kiválóságának, stb... a mérőeszköze. Egy vállalatnál ez leginkább profitban mérhető. Ha például azt mondom, egy apa egyfolytában azért dolgozik, hogy családjának mindene meglegyen, ezzel azonban kivonja magát minden más felelősség alól, azzal talán jobban árnyalom a választ. Hiszen innen nézve – bár ő a saját világán belül emberséges, – nem biztos, hogy működése egy másik aspektusból is az. Ez pedig kétségbeejtően paradox helyzet. A kérdés tehát sokkal inkább az: föl tudjuk-e ismerni, mi a valóban emberséges, és ha igen, létezik-e reális lehetőség egy emberségesebben működő világra. Ezért mondtam, hogy engem a kilépés érdekel. Illetve, a továbblátás önmagunktól. Egy másik társadalmi probléma, a szegények és a gazdagok közti különbség, megkülönböztetés is finoman kiérződik a könyvből. A szakadékok egyre jobban mélyülnek. Jártodban-keltedben látott/halott élmények befolyásolják azt, hogy mit írsz le, hogy miből lesz történet? Történet nyilván abból lesz, ami az embert „meg tudja tölteni”. Amiről beszélni tud. Ami másnap, harmadnap, sőt, egy hónap múlva is fontos lesz a számára. Ez a motiváltság ugyanakkor teher is, hisz óhatatlanul érzelmi töltéssel párosul. Ez pedig manapság nem igazán a remény, a megnyugtató jövőkép és a tervezhetőség miatti boldog elégedettség érzése. Így aztán hiába más érdekel a regényben, az engem érdeklő főhőst akkor is éppoly nyomorúságos környezet fogja körbevenni odabent, akárcsak engem idekint. Persze, ha minden jó lenne, talán történetek sem lennének. Teszem azt: egy buliban szórakozva valaki azt posztolja a facebookra, hogy milyen jó a buli, akkor el kell gondolkodnunk azon, vajon ki hiányzik neki onnan. Valljuk be, globális problémák nélkül is megvagyunk, elég szétnéznünk itthon. Azt is bevallhatjuk, hogy a mesekönyvek drágák. A vidéken, szegénységben, nyomorban élőkhöz hogyan lehetne eljuttatni a könyveket, a meséket? Nem lenne fontos a nélkülöző gyerekeknek reményt adni a mesékkel? De! Járjon a remény mindenkinek! A könyvek pedig a könyvtáraknak. Ám hogy a kérdésed másik aspektusára is reagáljak, a jó történetek nyilván nem azért szomorúak vagy elkeserítően disztopisztikusak, hogy az olvasót karóként verjék a földbe, hanem hogy észrevétessék a kerítést, amin át kéne mászni, vagy épp szétrúgni és kidönteni. A remény ennek a cselekvésnek és/vagy változtatásnak a lehetősége: például könyvtárba menni, kitörni akarni. Ahogy Rilke írja: változtasd meg élted. A regény lehetősége például az, hogy megvalósítja az általa nyújtható szabadságot. De hogy egy adott könyvhöz kinek miként vezet el az útja, az már nem az írón múlik. A könyvnek lesz folytatása. Az eleve pezsgő hangulatú, filmszerűen váltakozó történet folytatásában milyen újdonságokra számíthat az olvasó, aki már a Veszélyben a Tölgybe beleszeretett? Csápyék együtt kelnek majd útra, hogy kiderítsék és megoldják az ötven éves rejtélyt, és segítsék egymásra találni újra a két öreget: Remetét és Heolise-t. Útjuk során persze leginkább önmagukat és egymást fogják megismerni, de a rengeteg erőpróba során végül megértik: a bizalom a legfontosabb. Egy meseregény megírása után egy újabb mese következik, vagy egy felnőtt szöveg? Milyen munkák töltik ki a nyaradat? Jelenleg egy drámán dolgozom. Az Örkény-ösztöndíj kuratóriuma erre az évre bizalmat szavazott számomra, így éppen az Apátlanok-trilógia második részét írom. Utána szeretném befejezni a Mailáth-terv munkacímű regényemet, ami – ha minden jól megy, – még idén megjelenik a Kolibri Kiadónál.