librarius.hu
A lengyelek felfedeztek valamit a rajzos ismeretterjesztés terén, amit – amíg el nem tanuljuk tőlük – őszintén, fanyalgás nélkül csodálhatunk. Sorra adnak ki olyan – gyerekeknek szánt – nagyalakú albumokat, melyek egyrészt kielégítik a gyerekekben meglévő tudásszomjat, másrészt viszont nem hagyják érintetlenül a begyepesedett, munkában megfáradt, mogorva felnőtteket sem. Ilyen volt a Világlátó című világatlasz, és most ilyen ez a rovaroktól nyüzsgő könyv is.
Ahhoz, hogy a Méhek című kötet titkát megfejtsük, nem elég az egyébként kimondottan vonzó, ízléses és humoros képeket nézegetne, óhatatlanul is bele-beleolvasunk a szövegbe, ami – ha egyszer már behúzta az embert – nem ereszt. A könyv valós és érdekes információk tárháza, s miközben megmutatja, hogy milyen érdekes a méhek és a méz története, azonközben folyamatos csodálkozásra késztet.
Egy gyerekkönyv, ami olyan információkkal van tele, amikről a felnőttek sem tudnak!
Pedig ez mind-mind érdekes, hiszen a méhek ürügyén összeér a gasztronómia, a történelem, a mitológia, a vallás, a biológia, a néprajz, az állattenyésztés, a szépségipar, a gyógyászat… s ki tudja mit hagytam ki ebből a hevenyészett felsorolásból.
A méz részét képezi mindennapjainknak, s ehhez képest tényleg szégyenletesen keveset tudunk arról, hogy miért/hogyan készül. Ráadásul a méhek esetleges kihalása kapcsán – a veszély reális – az emberiség végét, a ma ismert természet pusztulását vetítik előre a tudósok (nem véletlen, hogy a könyv is foglalkozik a mesterséges/kézi beporzással).
A méhek titokzatos élete - részlet a könyvből
100 millió év! Nagyjából ennyi ideje jelentek meg a méhek, vagyis akkoriban, amikor a Földet a dinoszauruszok uralták.
Hogy honnan lehet ezt tudni?
Már ebből az időből is származnak olyan borostyánok, amelyekben felfedezhetők ezeknek a kis repülő, csíkos rovaroknak a megkövült maradványai. Egyes tudósok úgy gondolják, hogy a méhek még ennél is korábban, úgy 120 millió éve jelenhettek meg. A növények épp akkortájt tökéletesítették legújabb találmányukat: a virágot. Kiderült, hogy a tápláló virágport és az édes nektárt szívesen eszegetik a rovarok, miközben be is porozzák a növényeket (lásd VIII. tábla).
Az együttműködés kölcsönösen előnyösnek bizonyult, a méhek ősei azonban még nem vettek részt benne, mert sokkal inkább a mai darazsakra emlékeztető ragadozók voltak. Elsősorban azért látogatták a virágokat, hogy vadásszanak – más rovarokat ejtettek zsákmányul akik éppen az evéssel voltak elfoglalva. Ám egy alkalommal az egyik darázs azt gondolta: „Ha már itt vagyok, mi lenne, ha én is megkóstolnám ezt a finom kis virágport?” Ez jelentette az első lépést a méhek kialakulásához vezető úton.
A másik fontos lépés a testüket borító, sűrű szőrzet megjelenése volt. Ez nemcsak kedves, bolyhos külsőt kölcsönzött nekik, hanem komoly előnyt jelentett a virágporgyűjtésben is. A sűrű szőrhöz rengeteg virágpor tapadt; ennek köszönhető, hogy a méhek rendkívül jó beporzóknak számítanak. A növények ezért igyekeztek minden lehetséges módon még vonzóbbá válni. Virágaik egyre szebbek lettek, illatoztak, egyre több nektárt és virágport termeltek. A mézelő méheknek ez olyannyira megtetszett, hogy vegetáriánussá váltak, a kölcsönösen előnyös együttműködésük a növényekkel pedig máig tart.
A méhcsaládokban mindenkinek megvan a maga feladata. A kifejlett dolgozó méhek hossza 12–15 millliméter, súlyuk egytized gramm. A herék valamivel hosszabbak, és több mint kétszer nagyobb a súlyuk, de a legnagyobb, akár 25 milliméteres nagyságot a méhanyák érhetik el. A méhek a fejükön található csápok segítségével tapintanak és szagolnak. A fej két oldalán elhelyezkedő hatalmas, összetett szemek ezernyi aprócska szemből állnak, melyek között három kisebb pontszem van.
A méhek jól meg tudják különböztetni a színeket, bár eltérő módon, mint az emberek. Nem látják a vörös színt, ám érzékelik a számunkra láthatatlan ultraibolyát. A nektárt hosszú, vékony nyelvükkel isszák ki a virágokból, rágókájuk az evésben és a lépsejtek felépítésében segíti őket. A méhnek, mint minden rovarnak, három pár alsó végtagja van, amit lábnak nevezünk. A járáson kívül ezek szolgálnak a kaptárban szükséges munkák elvégzésére is. Különleges kefék találhatók rajtuk, melyekkel a méh kifésülheti a virágport az egész testét borító szőrzetből.
Az összegyűjtött virágpor az úgynevezett kosárkákba, vagyis a hátsó lábakon található mélyedésekbe kerül, ahol meglehetősen kemény golyóvá alakul. Így juttatja el a virágport a méh biztonságban a kaptárba. A két pár szárny egynek tűnik, mert az elülső és hátsó szárnyak kis kampókkal szorosan egymáshoz vannak erősítve. Repülés közben a méh másodpercenként akár 230 szárnycsapást végezhet, és óránként körülbelül 30 kilométeres sebességgel halad. A lépsejt falai viaszból épülnek, melyet a dolgozó méhek potrohán található, különleges mirigyek termelnek. A potrohban található a horgokkal ellátott fullánk és a hozzá tartozó, méreggel teli zsák is. A méhek, dongók és darazsak potrohán található csíkok azt jelzik: „Vigyázat, szúrok!” A pórul járt ragadozó, aki egyszer is próbált már ilyen rovart befalni, sokáig nem felejti a fájdalmat, és többé nem támad rájuk.
A méhcsalád több tízezer együtt élő és egymással rokonságban álló méh csoportja. Kiválóan szervezett társadalmat alkotnak, amelyben mindenkinek megvan a maga pontosan körülírható feladata. A méh élete abban a pillanatban kezdődik, amikor a közös méhanya (lásd IV. tábla) petét helyez egy lépsejtbe. Ebből kel ki az álca, vagyis a méhlárva. A dolgozók méhpempővel, virágporral és mézzel táplálják, majd lezárják viasszal a lépsejtet, hogy a lárva nyugodt körülmények között alakulhasson át kifejlett méhhé. Amikor ez megtörtént, a fiatal méh kirágja magát, vagyis felnyitja a lépsejt fedelét, hogy újabb dolgozóként, hereként vagy anyaként jöjjön a világra. A dolgozók takarítóként kezdik életüket – ők tisztogatják és rendezgetik a lépsejteket. Később az álcák etetőivé lépnek elő.
Ezt követően sokkal testre szabottabb feladatokat osztanak rájuk: a nektár és virágpor átvétele a gyűjtögetőktől, a viaszkészítés, lépsejtek építése vagy a kaptárbejáró őrzése. Végül aztán a szabadba küldik őket, és a nektár, virágpor és víz beszerzéséért felelős gyűjtögetőkké válnak. Ezt a munkát végzik egész hátralevő felnőtt életükben, mely általában nagyjából öt hétig tart. Egyedül azok a dolgozók élnek tovább, akik épp a nyár legvégén jönnek világra – ők akár az egész telet is túlélhetik a kaptárban. Sokkal könnyebb ennél a hím méhek, vagyis a herék élete. Nem dolgoznak, nem gyűjtögetnek élelmet, még táplálékkal is a nőstény dolgozók látják el őket. Nem csoda, hogy a lustálkodó, tétlen emberre is a „here” szót használjuk.
Az egyetlen feladatuk az apaság, vagyis hogy a méhanya megtermékenyítésével részt vegyenek az utódok létrejöttében. Sajnos amint ennek eleget tesznek, a herék el is pusztulnak. A többiek valamivel tovább élhetnek, de ősszel a dolgozók mindenképpen elkergetik a heréket a kaptárból – ők pedig éhen halnak.
|