Héjha! Dehogy élt! Épp hogy éldegélt. Mert csak néhanap legelt. Volt egy csöppke pikulája, csudálatos muzsikája, fújta széltibe-hosszába, fújta az a három arasz, kurtafarkú göndör malac; nem volt az evésre gondja, nem kínozta éhe-szomja, mert a pikula-fújásba olyan nagy öröme telt. Aj! De szépen muzsikált! Nem fújta még soha malac, lehetett bár hetven arasz, soha úgy a pikulát! Tillárom, tallárom! Zengett át hét határon! De gazdája mérgesen fancsalgott a pikulára, a gyönyörű muzsikára, azt latolgatván magába: »Mit tegyen? Ha a malac nem eszik, ugyan nem növekedik, nem lesz belőle hízó, koca, jó kétszáz kiló. Hát akkor levágja most! Vesszen az a három arasz, muzsikás göndörke malac; kondérba az aranyost!« Fülön fogta: „Héj, gyere! Lesz belőled pecsenye!” De az a három arasz, szőre göndör, farka pöndör kicsike növendék disznó, muzsikás csöpp kismalac gazdájának így felel: „Abból ugyan nem eszel! Inkább világgá megyek, de a kondérodban, gazdám, pecsenye én nem leszek!” Ránt egy jókorát magán, istentelen-igazán, gazdája földre üle, és amikor földre huppan, két marka közül kicsusszan, hoppsza! ki a három arasz, muzsikás göndöri malac balfüle. És a malac messze fut, be se csukta a kaput, isten neki, fakereszt, szalad a göndöri malac országútra egyenest! Országúton megpihen, töprenkedik emigyen: »No, kismalac, micsinálsz? Eztán merre muzsikálsz? A nagyvilág előtted! Lehet udvari muzsikus belőled! A király várába menj, király előtt megjelenj, játssz neki a pikulán, eme csudás muzsikán, s mindjárt nyakadba borul, mert két királyi fülével kismalacot muzsikálni nem hallhatott még sehol!« Megy, megy, megyeget, országúton lépeget, pikuláját fújja, fújja, s ha bevégzi, kezdi újra. Tillárom, tallárom! Zengett át hét határon! Áll elé egy pici nyúl, kérdi tőle jámborul: „Kismalac: komám, hova?” Feleli a három arasz, muzsikás göndöri malac: „Megyek a király elébe, királyi vár főterére, udvari főpikulásnak, királyi főmuzsikásnak, mert annak van jó sora!” A nyulacska kérleli: „Kismalac, komám, vigyél el, jól tudnék segíteni! Te muzsikálj bármi nótát, tartom elébed a kótát.” „Gyere velem, nem bánom, udvari almuzsikásnak, jó nyulacska pajtásom.” Mennek, mennek, megyegetnek, már kettesben lépegetnek; megyen a három arasz, muzsikás göndör malac, szól az úton pikulája, csudálatos muzsikája! Játszhat ő akármi nótát, ha a nyúl tartja a kótát. Tillárom, tallárom! Zengett át hét határon! Egy kisborjú arra sétál, füle a csudától szétáll. Kérdi: „Héj, komák, hova?” Feleli a három arasz, muzsikás göndöri malac: „Megyünk a király elébe, királyi vár főterére, én udvari pikulásnak udvari főmuzsikásnak, mert annak van jó sora! A nyúl tartja majd a kótát, ha én csudás pikulámon rákezdek valami nótát!” Kisborjú is kérleli: „Kismalac komám, vigyél el, jól tudnék segíteni! Meglásd, tétlen nem ülök! Hogyha fújod pikuládat, csudálatos muzsikádat, én majd közbe bődülök. Ide figyelj: Hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő! Így szól egy jó nagybőgő!” „Gyere velem, nem bánom, udvari almuzsikásnak, jó kisborjú pajtásom.” Mennek, mennek, megyegetnek, már hármasban lépegetnek; megyen a három arasz, muzsikás göndör malac, szól az úton pikulája, csudálatos muzsikája, kezdhet ő akármi nótát, ha a nyúl tartja a kótát! A kisborjú: „Hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő!” Szól, akár a nagybőgő. Tillárom, tallárom! Zengett át hét határon! Egy csikó is, ugra-bugra, elébük dobban az útra. Kérdi: „Héj, komák, hova?” Feleli a három arasz, muzsikás göndöri malac: „Megyünk a király elébe, királyi vár főterére, én udvari pikulásnak, királyi főmuzsikásnak, mert annak van jó sora! A nyúl tartja majd a kótát, ha én csudás pikulámon ha rákezdek valami nótát! Kisborjú a nagybőgő, brummog mélyen: hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő!” A csikó is kérleli: „Kismalac komám, vigyél el, jól tudnék segíteni! Ha te fújod pikuládat, a nyúl tartja a kótádat, nagybőgős a borjú lesz – Dobos nélkül mit kezdesz? Én majd közbe dobbantok, patáimmal koppantok!” „Gyere velem, nem bánom, udvari almuzsikásnak, jó kiscsikó pajtásom.” Mennek, mennek, megyegetnek, már négyesben lépegetnek; megyen a három arasz, muzsikás göndör malac, pikuláját zengeti, kótát a nyúl tart neki, a kisborjú: „Hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő!” Szól, akár a nagybőgő. A csikó meg: „Dob! dob!” – dobbant, patáival közbe koppant. Tillárom, tallárom! Zengett át hét határon! Egy kis zsenge ifjú kecske, kecskegida szól mekegve: „Héj, komák, ugyan hova?” Feleli a három arasz, muzsikás göndöri malac: „Megyünk a király elébe, királyi vár főterére, én udvari pikulásnak, királyi főmuzsikásnak, mert annak van jó sora! A nyúl lesz a kótásom, nagybőgős a kisborjú, a csikó meg a dobos!” A gida is kérleli: „Kismalac komám, vigyél el, jól tudnék segíteni! Te pikulás, nyúl a kótás, borjú bőgős, csikó dobos; én majd énekelgetek: Mek-mek-mek-mek, mek-mek-mek!” „Gyere velem, nem bánom, udvari almuzsikásnak, kecskegida pajtásom!” Mennek, mennek, megyegetnek, már ötösben lépegetnek, királyi vár kapujához közelednek. Megyen a három arasz, muzsikás göndör malac, zengeti a pikulát, tartja a nyúl a kótát, közbe bőg a kisborjú, dobbant rá a kiscsikó, kecskegida mekeg rá, ihajlá! csuhajlá! Királyi vár elé érnek, vár kapuján mind betérnek; elébük egy őr kiáll – Kérdezi a három arasz, muzsikás göndöri malac: „Merre székel a király? Hozzá jöttem pikulásnak, udvari főmuzsikásnak!” Felel az őr: „Haj-haja! Nagy a királyunk baja! Nem kell annak pikulás, se udvari muzsikás, olyan beteg, föl se kel, ha kérdezik, nem felel; ha egy nagyot nem nevet, még ma meghal, úgy lehet.” Nosza, a három arasz, szőre göndör, farka pöndör, kicsike növendék disznó, muzsikás csöpp kismalac a királyhoz bekopog. Hát az csakugyan az ágyban vacogó foggal forog; olyan beteg, föl se kel, kérdezheti a kismalac, nem felel. Csak sóhajtoz: „Nem kell semmi, hogyha nem tudok nevetni!” Szól a kismalac: „Uram! Felséges uram-királyom, magam kezedbe ajánlom, tudok én jó orvosságot, kézbe veszem gyógyításod, teszünk egy próbát ugyan! Szállj ki az ágyadból végre, s nézz az erkélyről a térre!” Azzal fut, hoppsza, le! – a térre jut. Az erkélyre a király fogvacogva, de kiáll. Királyi vár főterén, tér legeslegközepén, ott áll a három arasz muzsikás göndör malac: sikkant a pikula, zeng a csudás muzsika, a nyúl tartja a kótát, fújja fennen a kismalac, héj, de hogyan a nótát. A kisborjú: „Hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő!” Szól, akár a nagybőgő. A kiscsikó: „Dob! dob!” – dobbant, patáival közbe koppant. Kecskegida: „Mek-mek-mek, héjha, felséges királyom, én jól megnevettetlek!” Tillárom, tallárom! Zengett át hét határon! Tillárom, tallárom! Zeng a király nevetése ama csudás muzsikától, messze zeng hét határon. Így szól: „No, te kismalac, udvari főpikulásnak most azonnal ittmaradsz! A nyúl lesz a kótásod, bőgősöd a kisborjú, a csikó a dobosod, énekes a kiskecske.” Itt a vége, huss! A muzsikás kismalacig fuss!