A médiapedagógiáról röviden
A család, az óvoda, az iskola mellett ma már az egyik legbefolyásosabb intézmény a mozgókép formájú média. A gyerekek azok, akik a legkevésbé tudatosak ahhoz, hogy ellenálljanak a képernyő csábításának, s a szülők többsége pedig nem tudja, miért hatékonyabb az élő szóban elmondott mese a mesefilm nézésénél. Úgy gondolják, hogy a film sokkal színesebben, élvezetesebben adja elő a mesét, mint ha ők, maguk mondanák. „Ráadásul mennyivel kevesebb energiába telik gyermekünket a tévé elé ültetni, mint szemünket, torkunkat fárasztani a meséléssel.” (Pintér)
A televízió megjelenésével több kutató is a gyermekkor végét látja:
a) Marie Winn: Gyermekek gyermekkor nélkül című könyvében azt írja, hogy a televízió átalakította a nevelési szokásokat. A televízió elterjedésével manapság általános a kontroll elvesztése és a gyermekek felügyeletének lazulása. A szülők rábízzák gyermeküket az „elektronikus babysitter!”-re, s nem lényeges, hogy mit néz a gyermek a televízióban, legalább egy időre leveszi a terhet a szülők válláról. És mivel a gyermek ott tölti szabadidejét, nem jut ide a játékra, mozgásra, a társaival való kapcsolatra.
b) Neil Postman: Elveszett gyermekkor című könyvében Winnhez hasonlóan leírja, hogy a televízió értelmezéséhez nem szükséges különös képesség, ezért elveszi a szülőktől az információ megszűrésének lehetőségét. A nyomtatott szövegnek az az előnye, hogy elrejti a gyermekek elől a felnőttek titkait.
c) David Elkind: A siettetett gyermek című könyvében ugyanezt az észrevételt tette. A szülőket, az iskolát és a médiát egyaránt hibáztatja azért, mert a gyermekeket idő előtt „átsiettetik” a gyermekkoron. A szülők hibája az, hogy túl sokat fegyelmezik gyermekeiket, és hogy egyre fiatalabban várnak el tőlük kiemelkedő eredményt. Ezzel már nagyon korán stressznek teszik ki gyermekeiket, melyen az iskola sem segít, hiszen egyre fiatalabb gyermekektől követel összetett feladatokat.
A fent idézett szerzők tehát határozottabb lépéseket sürgetnek a gyermekek védelmére és ellenőrzésére. A gyermekkor eltűnését a média is gerjeszti, hiszen a televízión keresztül bármilyen tartalom rendelkezésükre áll.
Tudnunk kell, hogy a tévé által közvetített műsorok más és más hatást gyakorolnak felnőttekre, s mást a gyerekekre. Még a gyermekkoron belül is különbözőek a hatások, a különböző életszakaszokban, fejlődési periódusokban. A különböző hatások előidézésében sok más egyéb körülmény is szerepet játszik, amely függhet a tévénéző szociális, kulturális közegétől, pszichés állapotától, előzetes ismereteitől is.
Sajnos, vannak olyan gyermekek, akik már egészen korai életszakaszban ki vannak téve a tévékészülék hatásainak. Természetesen ebben az életkorban még nem beszélhetünk a műsorok tartalmi hatásairól, de egyéb fizikális hatások már megmutatkozhatnak. Különösen igaz ez olyan esetekben, amikor a kisgyermek közvetlen környezetében egész nap háttérként szól, villog a televízió.
A szülő kezdetben boldogan konstatálja, hogy gyermeke már érdeklődve tekintget a készülék irányába. Természetes, hogy a villódzó fények érdekesek számára. Szakemberek megfigyelték, hogy „a gyerekek már igen korán, mintegy 6 hónapos koruktól bizonyos figyelmet szentelnek a televíziónak, majd 12–18 hónapos kor között a «szemlélődő figyelem» ideje a négyszeresére nő. 2–2,5 éves koruktól kezdve a gyerekek már úgy ülnek le a televízió elé, hogy látszik, valóban az adás nézése a céljuk. A szemlélő figyelem időtartama ettől kezdve fokozatosan nő az iskoláskorig. A nézés ideje párhuzamosan halad a gyerekek információfeldolgozási képességének javulásával.” (Kósa)
A vizualitás nagyon erősen hat a gyermekre: megfigyelhető, hogy ha leül egy képernyő elé, az annyira lebilincseli, hogy alig tud elszakadni tőle. Gyakran úgy köti le, hogy éppen azokat a képességeit befolyásolja kedvezőtlenül, melyek kialakítása – mint például a beszédkészség és a társas kapcsolatok fejlesztése – a legfontosabb lenne ebben a korban.
A képernyő ugyanis mozdulatlanságra kényszeríti a gyermeket, s ezáltal a feldolgozás, a beépülés és a fejlesztő elsajátítás már a testi szinten leáll. Henry Wallontól tudjuk, hogy a kisgyermek testi mozgás közben dolgozza fel élményeit, és építi be ezeket személyiségébe. A megjelenő külső kép azonban blokkolja a belső képkészítést, ugyanis tévénézés közben készen kapja a képeket és hangokat.
A könyvből olvasott, vagy fejből mondott mesék viszont olyan képzeletbeli beleélést kívánnak meg tőle, mely során kénytelen belső képet alkotni. Ha a meséket mindig csak a televízióból kapja, nem fogja tudni elképzelni magának a halott mese helyszínét és a szereplők külsejét. A gyermek képzeletében született farkas, boszorkány, ördög csak annyira ijesztő és csúnya, amennyire ő akarja, ameddig nem okoz számára félelmet.
Mindez bármilyen témájú filmre igaz: a legszelídebb természetfilm is ingerültséget ébreszt a gyermekben, miközben nézi, felkelti az agresszióját, mert a belső feszültsége oldódás helyett inkább tovább fokozódik...
<<Vissza
|