Hogy róluk eddig még nem hallottál? Az bizony nem csoda. A nádas összes többi lakójáról készült már festmény, fénykép, tudományos leírás, mindannyian megtalálhatók a lexikonokban és múzeumokban, utánuk nézhetsz könyvtárakban vagy az interneten, a lengéket azonban nem látta még soha senki. Egyedül a Nádtenger lakói tudják, hogy a lengék a nádas nyugalmának őrzői, az itt élő állatok védelmezői. A tudósok és kíváncsi megfigyelők elől azonban gondosan elrejtőznek.
Nem is kell bujkálniuk, elég mozdulatlanul ücsörögniük egy nádszálon, hogy észrevétlenek maradjanak. A lengék teste alig nagyobb, mint a pitypang bóbitája, a bőrük éppen olyan zöld, mint a nádas, hajuk pedig kócos barnán lobog a szélben. Vagyis csak a felnőttek haja barna. A csemeték fején vidám zöld hajtások ágaskodnak.
A lengegyerekeket éppen ezért senki sem nevezi zöldfülűnek, hiszen minden lengének zöld a füle. Zöldhajúnak szokták hívni őket legfeljebb, amikor éppen arról esik szó, mit nem szabad csinálniuk. Mert a lengék sok mindentől óvják az ifjoncokat.
Egyedül nem evezhetnek, nem ülhetnek békahátra, nem kaphatnak fegyvert, és ami a legrosszabb, nem repkedhetnek a nádirigók hátán. Nem csoda, hogy minden lengegyerek szívrepesve várja a napot, mikor zöld haja végre barnulni kezd.
I. fejezet - Viharsárkány
Füttyös Vilkó, a csillogó szemű, zabolátlan lengefiú izgatottan figyelt. Jobb kezében fából faragott kulcsot szorongatott, bal kezével zöld hajfürtjeit csavargatta, miközben tekintete a láthatárt kémlelte. Vihar készülődött. Az ég már elsötétült, vad szél süvített a tó felett, és hatalmas erejével szinte ráfektette a nádszálakat a vízre. A nádas lakói rég biztonságos helyre húzódtak már. Volt, aki a vízbe merült, mások az iszapba ásták be magukat, a madarak a nádtövek között kerestek menedéket. Még a Nádtenger védői is visszavonultak őrhelyükre, Lengevárba.
A vihar elmúltáig az őrszolgálat is szünetel, ilyenkor a lengék is csak a várból ki-kilesve tartják szemmel a vidéket. Füttyös Vilkó elégedetten pörgette ujjai között a fakulcsot. Hetek óta a kegyetlen szélre és a fekete felhőkre várt, hogy a nádas megrettent lakói behúzódjanak rejtekhelyeikre, és kis időre néptelenné váljon a környék. Most végre kipróbálhatja a viharsárkányt, amit üres óráiban, a lengék kíváncsi tekintete elől gondosan elrejtve épített! Csak két barátja, Mocsári Miki és Gyékényes Geri tudott a munkáról. Most is ott ácsorogtak Vilkó mellett, de cseppet sem tűntek jókedvűnek.
– Azt mondom, Vilkó, nem vagy normális, ha ilyen szélben felszállsz – mondta Mocsári Miki.
– A viharsárkánnyal csak viharban érdemes repkedni – nevetett Vilkó.
– Jobban tennéd, ha te is elrejtőznél. Ítéletidő készül! – figyelmeztette Geri.
– Azt már nem! – csattant fel Vilkó. – Felszállok!
– Csak nehogy elszállj! – aggódott Miki. – Hamarosan bebarnul a hajunk, és a Buzogányünnepen őrzővé avatnak minket. Onnantól kezdve akármennyit repülhetünk. Addig már igazán kibírhatnád! – Nem bírom ki! – dobbantott Vilkó. – Különben is, honnan tudjam, hogy bebarnul addig a hajam? Pont olyan zöld, mint tavaly ilyenkor.
Miki és Geri összenézett. Mindketten tudták, Vilkóval nem érdemes vitatkozni. Régi hagyomány a lengéknél, hogy a Buzogányünnepen őrzővé avatják a barna hajú ifjoncokat, akik nemcsak buzogányt, de saját nádirigót is kapnak, hogy aztán madárszárnyon járhassák a Nádtenger környékét. A zöldhajúaknak azonban tilos a repülés, a kicsik csak saját lábukon közlekedhetnek. Ők viszik a híreket a Nádtengeren, nádlevélről nádlevélre szökkenve száguldoznak a nádasban.
Vilkó olyan régóta vágyott már a repülésre, hogy eltökélte, nem várja meg, amíg bebarnul a haja. Nála ötletesebb lengefiú nem élt a Nádtengerben. Hetekig gondolkozott, tervezgetett, majd madártollakból, levelekből, sásból és bambuszból elkészítette a viharsárkányt. Dióhéjból bukósisakot is csinált magának, és már csak a vihart várta, mikor a lengeőrök elrejtőznek, és ő végre kedvére repkedhet.
– És ha beléd csap a villám? – kérdezte Geri.
– Tavasszal nem szokott villámlani – legyintett fölényesen Vilkó. – De ha mégis, akkor leszállok. Villámhárítóm tényleg nincs.
Közben eleredt az eső, és egy újabb széllökés kis híján elsodorta a három fiút.
– Menedékbe! – ordított Mocsári Miki.
– Menjetek csak! – kacagott Vilkó, és becsatolta a bukósisakját.
Miki és Geri jó utat kiáltott még, aztán gyorsan elrohant. Legfőbb ideje volt, hogy elrejtőzzenek a vihar elől Lengevárban, a lengék nádból font erődítményében. A nádszálakon függeszkedő rejtekhely vadul himbálódzott a szélben, mégis biztonságosabb és erősebb volt, mint az öreg fák odva. Az idősebb, tapasztalt lengék a legzordabb időben is olyan nyugodtan ücsörögtek őrhelyükön, mint a matrózok a hullámok hátán himbálódzó hajó fedélzetén. Az ifjoncok nagyokat kacagtak, mikor egy-egy széllökés különösen nagyot lendített az erődítményen. A lengebabák pedig éppen az ilyen viharos időben aludták legédesebb álmukat.
Miközben a lengék a biztonságos Lengevárban várták a vihar elmúltát, Vilkó csillogó szemmel szélirányba állította a viharsárkányt, bekötötte magát, elfordította a fakulcsot, és elrugaszkodott. A rafinált szerkezet azonnal a magasba emelkedett. Egy szélroham magával ragadta és megpörgette, de Vilkó csak meghúzott egy zsinórt, befeszített egy kart, és máris ura volt a masinának. Élete nagy álma vált valóra végre: szabadon uralta az eget! A Lengevárban meghúzódó őrszolgálat persze semmit sem vett észre. Távolról úgy tűnt, mintha egy zöld falevelet sodorna a szél, csakhogy ez a falevél időről időre szembefordult a viharral, és a széllel szemben kanyargott. Néha elkapta egy légörvény, magasba emelte, egy darabig magával cipelte, de a szemtelen levélke újra meg újra kisiklott a vihar szorításából.
Hirtelen villám cikázott keresztül az égen. Bármennyire is élvezte Vilkó a száguldást, azonnal úgy döntött, hogy leszáll. Ám mire épp ereszkedni kezdett, a száguldó szél leszakított a part menti fűzfáról egy függőcinege-fészket, és egyenesen nekisodorta a viharsárkánynak.
A masina hatalmas nyekkenéssel kettétört, bátor pilótája pedig pontosan a Nádtengerbe zuhant. A nádszálak tompították a becsapódás erejét, Vilkó mégis alaposan megütötte magát. Hogy a baj még nagyobb legyen, az egyik lengeőr észrevette, és máris ketten rohantak a segítségére. Vilkó az utolsó pillanatban egy nádlevélre akasztotta bukósisakját, nehogy megmentői meglássák, aztán megadóan tűrte, hogy a két harcos berángassa a rejtekhelyre. Mocsári Miki és Gyékényes Geri elsőként rohant hozzá.
– Nem esett bajod? – kérdezte suttogva Miki.
– Megdöntöttem a szaltózás rekordját! – vonogatta sajgó vállát Vilkó. – Tizenkét pörgés nyaktörés nélkül. Világszám!
– Inkább világraszóló butaság – fintorgott Geri, de közben boldogan vigyorgott a barátjára. Milyen jó, hogy megúszta az őrült kalandot!
Szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy Vilkó egyenesen az égből pottyant a nádlevelek közé. Az őrök jól tudták, hogy a kalandvágyó lengefiú időnként áthágja a szabályokat, így most is azt hitték, hogy csak a kelleténél később akart behúzódni Lengevárba, ezért esett áldozatául a szélnek. Persze így is nagy fejmosásban részesítették. Rence Ervin, az őrszolgálat vezetője nagyon mérges volt. – Oktondi zöldhajú! Nem tudod, hogy a vihar mennyire veszélyes? – kiabálta.
– Nem is veszélyes – gondolta magában Vilkó. – A viharsárkánnyal meg tudom lovagolni! De persze hangosan nem szólt semmit.
Rence Ervin kijelentette, hogy ezentúl rajta tartja a szemét. Vilkó, miközben engedelmesen bólogatott, már rég azon tűnődött, hogyan fogja majd összeszedni a viharsárkány szétszóródott darabjait, hogy minél hamarabb újjáépítse a tönkrement masinát. Mikor a felnőttek végre odébbálltak, Miki és Geri Vilkó mellé telepedett.
– Szerencséd volt, hogy megúsztad – súgta Miki.
– Ugye soha többet nem csinálsz ekkora butaságot? – kérdezte Geri.
– Nem hát – vágta rá Vilkó. – Legközelebb akkor szállok csak fel, ha villámhárítót és légzsákot is szereltem a sárkányra!