Gondolom, azért az, hogy zenei hallása van, sokat segített a fordításban is. Biztosan, bár ellenpróba nincs, tehát nem tudom, hogyan fordítanék, ha nem lenne zenei hallásom. Azt hiszem, hogy a zene mindent meghatároz, ami nyelvvel való foglalatoskodás, legyen az akár a tanítás. Ott is nagyon fontos szerintem a zenei háttér. Azt hiszem, hogy prózafordításnál is számít valamit, hogy a mondatoknak van zenei íve. Alliterációk, szókapcsolatok, mondatritmusok megtalálásban fontos, igen. Fordított zenei tárgyú könyvet is. Kellett az a tudás, amit annak idején megszerzett? Az egy zenetörténet volt, Hans Heinrich Eggebrechtnek A nyugat zenéje című könyve, ami valóban visszanyúlik a nyugati zene gyökereihez, és a zenetörténetnek egy olyan korszakát tárgyalja nagyon-nagyon részletesen, amit az iskolában nem tanítanak, még a felsőoktatásban sem. Bár a Zeneakadémián a híres-nevezetes Földes Imre-féle zenetörténetnek része. Földes Imre is nagy hangsúlyt helyezett a régi zenére, de Eggebrecht még aprólékosabban, még visszább megy a zenetörténetben, szóval ez teljesen új terep volt, ezért szakmai segítséget kellett kérnem. Elsősorban Czagány Zsuzsa zenetudósét, aki a latin nyelvű kultúra és az ezzel párhuzamosan kialakuló zene gyökereit vizsgálja, nélküle nehezebb lett volna. Vagy Pintér Tibor nélkül, aki barokk zenével foglalkozik. Szakmai értelemben mindenekelőtt az ő munkájuk ez. Miért pont a német nyelv mellett döntött, amikor nyelvet kellett választania? Nem én választottam, hanem a szüleim, családi tradícióból. De nem baj. Most úgy tűnik, hogy az angol lingua franca lett, és itt Magyarországon is egyértelműen átvette az uralmat, gyakorlatilag angolul kommunikálunk – mindenki angolul kommunikál. Olyannyira, hogy német nyelvterületről ideérkezők, akik közben tudják, hogy ez egy monarchikus múlttal rendelkező, német orientáltságú ország, a tapasztalatok alapján úgy döntenek, hogy angolul szólalnak meg. És igazuk van, mert a fiatalabb nemzedék már egyáltalán nem érdeklődik a német nyelv iránt.   Volt még egy nagy hulláma a német nyelvtanulásnak, azt hiszem, közvetlenül a rendszerváltás után, amikor rengeteg segítséget kaptunk – egyébként most is kapunk –, főleg Németországtól. Nagyon sok ösztöndíj-lehetőség volt, amivel az akkor húsz év körüli generáció mehetett tanulni német nyelvterületre. És nemcsak germanisták. Én is voltam Heidelbergben, később Berlinben, nem germanistaként. Ott tanultam meg németül, nem itthon. Arra nagyon figyelnek a németek, hogy mindig ott segítsenek, ahol a legnagyobb szükség van rá, és a balkáni háborúk idején áttették a támogatás súlypontját – nagyon helyesen – a délkelet-európai országokba, és a magyaroknak kínált ösztöndíjak kissé háttérbe szorultak. Egyébként most megint szó van róla, hogy segítenének. Én már kétszer kaptam jelzést, hogy szívesen segítenének kulturális vagy akármilyen területen, mert érzik, hogy kötelezettségeik vannak olyan EU-s tagállamokkal szemben, ahol baj van, ahol demokrácia-deficit van, vagy ahol a kultúrára látványosan kevesebb pénzt szán a kormányzat, mint amennyiből működni tud. Ahhoz képest, hogy a németek mennyit segítenek nekünk, nem érzi úgy, hogy a német nyelvű irodalmak viszonylag mostoha helyzetben vannak Magyarországon? Őszintén szólva, nem. Főleg kortárs német irodalmat fordítok, és nem könnyű kikapni ebből az egyébként érdekes és nagyon bőséges irodalomból azt, ami igazán – mondjuk így – vérbő és izgalmas. Nem tudom, mi ennek az oka, talán rosszul választanak a kiadók, nem elég körültekintőek, vagy nem elég érdekes a kortárs irodalom, nincs neki brand-je, mint ahogy, mondjuk, a „skandináv krimi” fogalommá vált az elmúlt néhány évben. Pedig volna miből válogatni. Vannak először is a nagy élő és épphogy már nem élő klasszikusok, mint Sebald vagy Grass vagy Christoph Hein, akik rettenetesen izgalmasak, mert ők még a 20. századból dolgoznak, a saját életükből, és mind a mai napig hihetetlenül izgalmas az, amit így görgetnek: a második világháború tapasztalata, az utána következő kettéosztottság tapasztalata, a 89-es újraegyesítés tapasztalata. Őket még ki is adjuk, csak az olvasói érdeklődés szerény.   A fiatal német irodalommal bonyolultabb a helyzet. Van egy erős vonulata, „életérzés-irodalomnak” fordítanám, amelynek a tematikája nagyjából és karikatúra-szerűen (ezért igazságtalanul) valahogy így foglalható össze:   Harminc uszkve negyven éves nagyvárosi, bölcsész végzettségű, szabadfoglalkozású, egyedülálló fiatal ember próbálja megtalálni a helyét a világban, és iszonyatosan nehezen ébred föl reggel, és különben is folyton találkozik a régi barátnőjével. Ráadásul ennek az új német prózának a nyelve annyira lecsupaszított, nyelvileg annyira kevéssé reflektív, hogy mi, a nyolcvanas évek prózafordulatán edződött olvasók kissé unalmasnak, monotonnak érezzük a nyelvüket. Nekem se vonzó ezt az irodalmat fordítani. Mindig arrafele próbálok tájékozódni, ahol történelmi ügyeket dolgoznak fel, legújabb kori történelmet, illetve olyan könyveket keresek, amelyekre a nyelvi megformáltságuk miatt kapom föl a fejem.   A németek sokkal tematikusabban olvasnak, mint a magyarok. Kevésbé fogékonyak a nyelvi újításokra. Mi azt mondjuk: prózafordulat, és a nyolcvanas évekre, Esterházy merész prózai újításaira, Garaczira, Kukorellyre, Nádasra gondolunk – náluk ez elképzelhetetlen. Náluk történelmi korszakok, illetve a történelemre való reflektálás mentén határozzák meg az irodalmi működés korszakait. Ez a fajta tematikus olvasás rám is átragadt, szívesebben olvasok történelmi regényeket, amik szólhatnak persze a máról is.   Ha történelmi regénynek tekintem, akkor ebből a szempontból szeretem Juli Zeh-nek a munkáját, aki a balkáni háborúkról, az iskolai erőszakról, a drogkereskedelemről ír, ezek érdeklik őt. Politikusan, majdhogynem úgy viszonyul íróként a világhoz, mint egy oknyomozó újságíró. Ez a fajta hozzáállás egyébként sokszor a mondatok rovására megy. Néha az ember az ilyen könyveket olvasva mérgelődik, hogy miért nem fordított nagyobb figyelmet a nyelvi trouvaille-ra.   Vagy ott van az idei Német Könyvdíj egyik esélyese (Frankfurtban minden évben odaítélik a Német Könyvdíjat. Az elmúlt év regényterméséből válogatnak, ez egy erősen a piac által diktált megszorítás egyébként: se novella ne legyen, se vers – regény kell), Marlene Streeruwitz Die Schmerzmacherin című könyve. A totális ellenőrzésről és az új technológiák alkalmazásáról szól az új háborúkban. Nem lehet tudni persze, hogyan lesz ebből irodalom, de roppant izgalmas, mert a könyv azt mutatja meg, hogyan próbálnak ezek az emberek az egész lényükkel: a szellemükkel, a lelkükkel elhelyezkedni ebben a „szép új világban”. Egyre jobban izgat az a fajta irodalom, ami a jelenre fókuszál, mert hiszek abban, hogy a fikciós irodalom legalább annyira hozzásegít a társadalmi folyamatok megértéséhez, mint ha tudományos szövegeket tanulmányoznánk. Az írók hihetetlenül érzékenyek, talán tudományos szempontból nem mindig pontos, amit írnak, cserébe viszont meglátnak összefüggéseket, amelyekre a tudomány nem képes rámutatni, és erősebben, bátrabban vizionálnak, vonnak le következtetéseket a jövőre nézve, mint a tudomány, amely ezt a profiljából adódóan nem engedheti meg magának. Ebből a szempontból a németek vannak előnyben velünk szemben, a magyar kortárs irodalom mintha kevéssé lenne érzékeny a jelenre.   Vagyis végső soron tudom a választ, hogy miért kezeljük mi mostohán – ha mostohán kezeljük – a német irodalmat. Mert más áll az olvasók érdeklődésének homlokterében. Talán érdemes volna ezen dolgozni, megtanítani magunkat „németül” olvasni. Nem tudom, van-e erre esély most, hogy zuhan a könyvvásárlási kedv. Ön viszont nagyon sokat fordított mutatványszövegeket a Goethe Intézetnek. Segít ez valamennyire tájékozódni? Hát persze. A budapesti Goethe-nek rendkívül jó csapata van. Az igazgatók váltják egymást, de ők is mind kiválóak, és vannak az állandó munkatársak, akik közül Ursula Kanyót kell mindenképp kiemelnem, aki az itteni könyvtár vezetője, és a Bücher über die man spricht című, negyedévenként megjelenő kiadványnak a kitalálója és szerkesztője. Kissé fantáziátlan a cím – „Könyvek, amelyekről beszélnek” –, de maga a dolog nagyon izgalmas: válogatás az adott negyedév fikciós és tényirodalmából, rövid ismertető szöveggel. Ezt olvasgatva jól lehet tájékozódni az új német könyvekről, hiszen erősen szelektív, és minőségelvű a szerkesztés. Nem a díjak határozzák meg, hogy mit tesznek bele, hanem a kvalitás.   Aztán van ez a „Mozgásban a német irodalom” című kampány. A hatos villamoson osztogatnak kis könyvecskéket mutatványszövegekkel; kedves, közvetlen, rokonszenves dolog. De ennek a sorozatnak a szerkesztői sem kiadói szemmel szemlézik a német irodalmat (nagyon helyesen), nekem viszont fordítóként azt is kell kicsit figyelnem, hogy a kiadók mire kaphatóak. Tetszik, nem tetszik, ez így van. Hiába mondom azt, hogy ez vagy az iszonyatosan jó regény, ha erre azt feleli a kicsit cinikus magyar kiadó, hogy ez az „érfelvágós kategória”, vagyis hogy üzletileg öngyilkosság foglalkozni a könyvvel.   Sajnos megszűnt az a fajta műhelymunka, ami annak idején az Európa Könyvkiadónál volt, és amelynek eredménye az Európa Zsebkönyvek sorozat volt. Ültek a szerkesztők a kiadóban nyelvterület szerint, és azt mondták, hogy ezt a könyvet muszáj lefordítani, nincs mese, mert ennek meg kell lennie magyarul. Akkor is, ha nem piacbarát, mert ez a kánon szempontjából fontos. A fontos könyvek kiadása megszűnt. Most már arra utazunk, hogy mi az érdekes, mi a kelendő, mit lehet eladni. Sokszor a kettő találkozik, ezzel nincs is semmi probléma, de ha már a mostoha státuszú irodalomra kérdezett rá, akkor itt is elmondom az egyik vesszőparipámat, Katja Lange-Müllert, aki a tipikus „meg kell lennie a polcomon” kategória. Iszonyatosan fontos szerző, csak éppen kisregényeket ír. Kisregényeket, ami piaci szempontból katasztrofális. Szóval ilyen problémák vannak. Ha létezne még az Európa Zsebkönyvek sorozat, akkor nem volna kérdés, hogy meglenne-e Katja Lange-Müller magyarul. Akiket fordított, Ön ajánlotta a kiadóknak, vagy fordítva, ők keresték meg azokkal Önt? Inkább az utóbbi. Volt példa az előbbire is, de inkább az utóbbi. Ki áll legközelebb a szívéhez azok közül, akiket fordított? Terézia Mora. Ő tizennyolc éves koráig Magyarországon élt, félig magyar, félig német szülők gyermeke, de nem ezért áll közel a szívemhez. Vagyis valószínűleg mégiscsak van köze a származásának ehhez, mert ő a magyar irodalomból jön, és neki nagyon fontos az, amit az előbb említettem, és amit gyakran hiányolok a kortárs német irodalomból: a nyelvi megformáltság, a kísérletezés, az, hogy kitaláljon magának egy hangot, egy narrációt, ami izgalmas, ami megakasztja az embert az olvasásában, és gondolkodásra meg reflexióra készteti. Terézia Mora viszont vitte magával ezt az örökséget Magyarországról, a magyar irodalomból, és rendkívül izgalmas dolgokat művel. Három könyve jelent meg eddig. Az elsőt nem én fordítottam – az egy novelláskötet –, a másik kettő viszont már az én munkám: a Nap mint nap és Az egyetlen ember a kontinensen című regényekről van szó. Nagyon imádtam őket, főleg Az egyetlen embert, mert Mora ennek megírásakor már levetette magáról azt a kényszert, hogy mindent el akar mondani, ami vele történt élete első harminc-valahány évében. Most már, túl a negyvenen, egy kicsit jobban tud koncentrálni, jobban tudja mederbe terelni a dolgokat, és most kezd igazán nagyon éretté válni a prózája. Sírok, amikor azt látom, mennyire nincs recepciója Magyarországon Terézia Morának, de sajnos ezen nem tudok segíteni.   Fordította az Anonyma nevű – nyilvánvalóan hölgy – író könyvét. Ahhoz képest, hogy mekkora reklámhadjárat vezette be, Magyarországon szerintem nem durrant akkorát. Mi lehetett ennek az oka? Furcsa, hogy ezt mondja, mert egyik általam fordított könyv sem durrant akkorát, mint az Anonyma. Az ELLE magazinnak volt, sőt, azt hiszem, még ma is van egy sorozata, hogy az olvasók közül kialakítanak egy csapatot, elolvastatnak velük egy rakás könyvet, véleményeztetik velük, és ez alapján állítanak össze egy listát. 2006-ban az Anonyma kapta az ELLE fődíját külföldi irodalom kategóriában. Nyilván e mögött volt egy adag PR is, de ez a legtöbb, amit ki lehet hozni a magyar olvasók érzékenységéből egy közvetlenül a II. világháborút követő korszak Németországával foglalkozó regényből.   Nem gondolom, hogy ez kevés. Gondoljunk csak bele, mi a téma? A német szenvedés a II. világháborúban! Ami ugye nem is olyan régóta tud egyáltalán téma lenni Németországban, tekintettel a holokauszttal való szembenézésre és a kollektív bűntudatra. Ez a mi szemünkben abszolút német ügy, amit nagyon helytelennek tartok, mert nekünk példát kellene vennünk a németekről ebben a dologban, hogy hogyan nézzünk szembe a saját eltussolt ügyeinkkel és a saját szenvedéseinkkel is. De ahhoz képest, hogy mennyire nem mozdulunk erre a témára, ennek a könyvnek a magyarországi fogadtatásával elégedett vagyok. Azzal összevetve, amikor kijön valamelyik sztárszerzőtől egy könyv, azért mégsem ugyanaz. Erre nem szabad gondolni. Önvédelemből nem. Ezeket nem szoktam összehasonlítani. Ahogy elnéztem, Ingo Schulze regényei új kiadóhoz kerültek. Átvette az Európa. A Gondolat kezdte a két első könyvével, amiből az egyik egy novellákból összeállított regény, ám amikor jött a nagyregény, az Új életek, azt már nem tudta vállalni a kiadó, és akkor átvette az Európa. Nem mondanám ezt hányatott sorsnak, és remélem, hogy a háttérben is egyszerű volt a váltás és kevéssé fájdalmas. És őt mennyire kedveli? Most kezdek beletanulni. Ő például a nagy kivétel az alól, amit az előbb mondtam a német irodalomról, mert Schulze látszólagos egyszerűsége ellenére nagyon ravasz író. Például folyamatosan játszik az író életrajzi személye és az író mint fikció témájával, tehát aki beszél, az általában egy író, és általában Ingo Schulzénak hívják, és természetesen nem azonos azzal a személlyel, akit én időnként üdvözölhetek a ferihegyi repülőtéren és a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválokon. Sokkal nehezebb megbirkózni vele, mint Terézia Morával, akié a látszólag keményebb szöveg, de most már kezdek belejönni. A személyes kapcsolat mennyire fontos? A fordítás szempontjából? Nem akarnám én túldimenzionálni, hogy mindenképp jóban kell lenni az íróval és mindenképp bele kell mászni az életébe. Egyáltalán nem kell. Nyugodtan lehetne – és lehet is – úgy csinálni, hogy az ember egyáltalán nem találkozik a szerzővel. Az viszont, hogy van internet, és van e-mail, és ennek a segítségével ki lehet alakítani egy furcsa közvetlenséget – ami adott esetben nem is jelenti azt, hogy személyesen ismerjük egymást –, és ez nagyon sokat számít. Én mindent megkérdezek gátlástalanul, legfeljebb nem kapok rá kielégítő választ. És ha lehet, közvetlenül. Eddig egyedül Herta Müller volt az, akitől nem lehetett közvetlenül kérdezni, mert őt már a Nobel-díj után fordítottam, és nyilván annyira szétszedik azóta is folyamatosan, de akkoriban különösen így volt, hogy nem lehetett vele közvetlenül kommunikálni. Oktatott szöveggondozást, a JAK rendezésében pedig működött egy műfordítói szeminárium. Mennyire tanítható ez a dolog? Igen, volt ilyen kalandom, de nem vagyok jó pedagógus. Biztosan tanítható, de nem tudok belehelyezkedni annak a helyzetébe, akinek ez új. Ehhez egy különleges érzék kell, ami bennem nincs meg: a másikkal együtt rácsodálkozni olyan tényekre, olyan működésekre, amiket én evidenciának tartok. Ettől eltekintve, szerintem abszolút tanítható a fordítás.   Általában van nálunk egy ostoba klisé az írással kapcsolatban – nyilván a vátesz-költő mítosz és a romantika felől jön, és ezt nem sikerült levetkőzni –, hogy ez valami isteni adottság. Biztosan abból is adódik, hogy az írás az egyetlen olyan technika, amit megtanulunk az iskolában. Tehát mindenki tud írni ebben az értelemben. Az összes többi, ami ezen túlmutat, az viszont már szerintünk megtanulhatatlan, isteni sugallatra, vagy mifenére, csak úgy jön, míg ezzel szemben például a másik véglet az, hogy ha valaki megtanul szépen festeni vagy rajzolni, és képeket alkot, mindjárt a művész bőrében tudja magát. Márpedig a határvonalak másutt húzódnak.   Az írást lehet tanulni, lehet tanítani, és nagyon jó is lenne, ha sokan, akik egyébként írással foglalkoznak, ebben sokkal magasabb szinten lennének. Akár az újságírásra is gondolhatok, vagy gondolhatok arra, amikor egy multi cégnek van, mondjuk, egy PR-ral foglalkozó munkatársa. Neki meg kell tudnia írni egy sajtóközleményt, vagy meg kell tudnia fogalmazni egy reklámkampány szöveges részét. Hogy ezt ne lehetne megtanítani? Dehogynem! És persze érzék is kell hozzá.   A fordítás részben hasonlít a kreatív írás gyakorlatához, mert az odáig rendben van, hogy az ember ismer egy nyelvet meg tudja használni a szótárakat, a kétnyelvű szótárakat, thesaurusokat – ez elsajátítható, de maga a szövegalkotás csak ezután kezdődik. Hogy a fordításból magyar nyelvű irodalmi szöveg szülessen: ezt muszáj tanulni.   Mostanában sokat lehet hallani a készülő felsőoktatási törvény kapcsán, hogy a bölcsészet nem piacképes tudomány. Ez egyfelől igaz, másfelől hatalmas ostobaság. Sokkal praktikusabban is lehetne nézni ezt, mint ahogy nézzük. Azt a fajta komplex kultúrára való nyitottságot kell, hogy tanítsa a bölcsészet, amiből aztán megszületik az, hogy hogyan tud az ember reflektálni valamire, hogyan tudja azt szövegbe önteni, hogyan látja ezeknek a kulturális összefüggéseit. Végül is kulturális közegben élünk, és erre kell tudni reflektálni – erre való a bölcsészettudomány. És például a fordítástanításon keresztül lehetne ezeket a készségeket fejleszteni.   Vagyis pedagógusnak kell lenni a bölcsészkaron oktatóknak is! Az a baj, hogy a bölcsészkarokon nincsenek igazi pedagógusok, vagy vannak, csak sokan nem pedagógusként dolgoznak, hanem csak a saját kutatási területüket mesélik el a hallgatóknak. Szerintem sokkal inkább pedagógusként kellene működniük, és ráébreszteniük a hallgatókat arra, hogy mi a tétje a kulturális javakkal való foglalkozásnak. Mit szeretne még elérni fordítóként vagy úgy általában az életben? Nem tudom. Sose látok előre. Például tavaly ilyenkor nem nagyon tudtam még, hogy néhány hónappal később zenekart alapítok, és kitalálunk egy csomó mindent, és azon jár az agyunk. Vagy hogy a 2011-es évemet ennyire erősen meg fogja határozni a politikai tiltakozó akciók szervezése. Nem én akartam, így alakult, egyszerűen nem tudtam nem válaszokat adni azokra a provokációkra, amik folyamatosan érnek mint állampolgárt. Szóval nem vagyok előre tervezős ember, úgyhogy nem tudok erre a kérdésre válaszolni. Azt szeretném elérni, hogy ne teljen el nap jó cselekedet nélkül. (Az interjú 2011-ben készült - forrás: ekultura.hu )