Egy kóbor ló talán megijedt volna tőlük, de egy cirkuszi paripa már épp elég kutyával találkozott életében ahhoz, hogy megőrizze világhíres nyugalmát. Látott egy különös, fehér színű valamit, körülötte tyúkok kellették magukat, akik a váratlan vendég felett érzett csodálkozásukban egy pillanatra elfeledkeztek az udvarlásról. Látott továbbá egy kacsát is, nyakán rózsaszín szalaggal, ekkor kissé megnyugodott, mert a hiúság eme aprócska jelétől szinte otthon érezte magát.   Puha nyomás nehezedett a hátára, majd az előbbi hang most a lába felől szólalt meg. Trapp lehajtotta a fejét, s a félhomályban összeakasztotta a tekintetét egy rézszínű szempárral. A hang tulajdonosa ugyanis egy macska volt. - Sziszifusznak hívnak, fajtámat tekintve karthauzi kék macska vagyok. Az ott Vilma, a labradorkeverék, de nem kell előreengedned a pajtaajtóban, mert valójában fiú, csak a gazdái sajnos későn vették észre, addigra már megszokta a nevét. Amaz Aletta, a francia pásztor, mondhatni briard: ő előkelő származású, csak mindenkitől fél, idővel talán megbarátkozik veled. Bár a hölgykoszorú most eltakarja, az ott Roki, a török bóbitás kakas, a Roki és a Nyakas Kakasok elnevezésű híres (vagy hírhedt) rockegyüttes alapítója és frontembere, nos, ezt majd saját füleddel tapasztalatod meg magad is. A szalagos kacsát Antóniának hívják, s arra vár, hogy hattyú legyen belőle. Volt egy struccunk is rövid ideig, de az összeférhetetlen figura volt – fejezte be a macska. - Engem Trappnak hívnak, foglalkozásomat tekintve nyugalmazott cirkuszi ló vagyok – pillantott körbe büszkén Trapp, miközben azon bosszankodott, hogy a Szőrt lefelejtette a eve elől. Talán jobb is – gondolta -, még rangkórsággal vádolnának, ki tudja, mifélék ezek. - Ó! – mondta a kacsa. - Nocsak – mondta Vilma. - Nemá’! – mondta Roki. - Hm... - kezdte Sziszifusz. Aletta jobbnak látta egyelőre hallgatni. - Az én fajtámban is akadnak artisták – folytatta a macska. – Nem akarlak megsérteni, de sosem szerepeltek a családi fényképalbumok első oldalain. Sőt, ha jobban utánagondolok, még az utolsón sem. A macskaarisztokrácia valahogy nem szívleli a komédiás rokonságot. - Én sem akarlak megsérteni – Trappnak tényleg nem állt szándékában vitatkozással kezdeni ezen a különös helyen -, de amit a kedves rokonok a cirkuszban művelnek, azt nem nevezném művészetnek. Legalábbis szerintem nem nagy teljesítmény koreográfia nélkül átkapaszkodni egy rúdon, kizárólag a gazda zsebében lapuló jutalomfalatok reményében. Zenére, vezényszóra, ritmusra, ütemre lépkedni, táncolni, bólogatni: az más, az már művészet. De kolbászdarabkákért rohangálni ide-oda: merő koldulás... Folytatás