– Hát te ki vagy és mit csinálsz itt!? - kiáltott le a pillangó. – H...h... hogy én? K...k...ki vagyok? - dadogta meglepődésében a bogár. - Én vagyok a futrinka, és éppen a cipőmet kötöm, ha tudni akarod. – A micsodádat? – A cipőmet. – Az meg mire jó? – Hát, nem kopik el a lábam a sok futástól. Tudod, egész nap szaladgálok, azért is hívnak futrinkának. Pille Pali csodálkozva hallgatta, közben nem vette le a szemét a cipőről, ami meggymagból volt faragva. - Bizony, kellene nekem az a cipő, - gondolta, - jól mutatna a lábamon. – Add nekem a lábbelidet te futrinka! - kérlelte. - Szükségem volna rá! – Nem-nem! Nem lehet! - mondta a bogár. - Azt nem adhatom, hacsak... – Hacsak? – Tiéd lehet, ha cserébe adsz a szárnyad aranyporából! – Rendben, áll az alku! - válaszolta Pali, és mindjárt meg is töltött egy virágkelyhecskét aranyporral. Cseréltek, a bogár fogta a port és nagy örömmel elsietett vele. Pille Pali megkopogtatta a cipőt, beledugta a lábát, mászkált benne egy kicsit, majd megpróbált felszállni. Igen ám, de túl nehéz volt a cipő, mindig visszahúzta a földre, nagyokat huppant, néha fejreáállt. Mindenféle bogarak, csigák, kukacok gyűltek köré, és a hasukat fogták a nevetéstől. A végén már ő is csak nevetni tudott, meg sem próbált már felrepülni. Amikor aztán jól kimulatta magát, hirtelen levette a cipőket, és így szólt: – Sajnos túl nehéz ez a cipő. Nem vihetem magammal, mert mindig lepottyanok. Talán majd egyszer veszek magamnak egy kisebbet. Most azonban irány a lég! - kiáltotta, és felemelkedett a magasba, ahonnan újra láthatta a sok-sok piros pipacsot, meg fehér margarétát. Boldogan lebegett a virágok mezők felett, közben elhatározta, hogy a következő napon még azt a széles folyót is át fogja repülni, amin olyan nagy hajókat látott, vagy az erdőt, de az is lehet, hogy a várost.