A legyek ura voltaképpen a régi angol kalandregényeknek, a „hős gyarmatosító brit szellem”-et propagáló műveknek keserű paródiájául készült – de sokkal több lett ennél: egy maroknyi kamasz hajótörött életének néhány hetében az emberi ösztönök fejlődésének teljes panorámáját – a magatartásformák teljes skáláját adja a legvégletesebb helyzetekben. Megmutatja, hogy az értelem, az emberség, az ésszerű társadalom az ember elemi szükséglete; de ha az értelem nem eléggé érett, az emberség nem eléggé erőteljes, feltámadhatnak az alantas ösztönök, az öncélú hatalomvágy, a kegyetlenség.       A kategória alapműve természetesen az éppen hatvan éve megjelent A Legyek Ura. Golding mintája a népszerű skót ifjúsági regény, R.M. Ballantyne A korallsziget című könyve volt, melyben hajótörött fiatalok a tökéletes keresztény társadalmat hozzák létre egy lakatlan szigeten. A Legyek Ura repülőgép-szerencsétlenséget elszenvedő iskolásainak ez enyhén szólva nem sikerül, hiszen az ő szigetükön hamarosan egy emberhez méltatlan, brutális diktatúra alakul ki. Golding alapvetése ugyanis az, hogy a két világháború borzalmai után ideje elismerni: az emberi természet eredendően rossz, és civilizáció ide vagy oda, egy szokatlan szituáció pillanatok alatt képes kiváltani belőlünk az állatias erőszakosságot. Bár a regényt az évek során több kritika is érte (például, hogy bár az emberi természetről akar általánosságokat elmondani, valójában csak a férfiak természetéről beszél), a regény népszerűsége ma is töretlen, még annak ellenére is (vagy talán éppen azért?), hogy kötelező olvasmány. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a mai napig születnek olyan regények, melyeken egyértelműen érezhető A Legyek Ura hatása.   Tőth Ákis Ritkán érzek ilyet, de most azt kell mondanom, A Legyek Ura után tulajdonképpen minden korábbi olvasmányélményem zárójelbe került, és föléjük kerekedett egy új etalon – egy mindössze 210 oldalas könyvecske, ami kultikus, mindenkitől megkapja a kellő tiszteletet, de ha igazán nekiülnénk kibontani, talán sokkal többet tudnánk meg belőle magunkról, emberekről, mint az általában mennyei magasságokba helyezett klasszikusainkból. Most azt mondanám, a Száz év magány és A Mester és Margarita mellett helyeztem el magamban. Hogy miért? Mert bár nagyon sokfelől megközelíthető a tematikája (mint lehetséges disztópia, mint a gyermeki ártatlansággal és az emberi természettel kapcsolatos mélylélektani tanulmány, mint magunkba néző kalandregény), összességében véve Ralph-ék történetében mégis benne van az emberiség legősibb problémáinak egész sora. Bevallom, sokáig azért nem olvastam el Golding könyvét, mert tartózkodtam a gyermekek eredendő gonoszságával kapcsolatos okfejtésektől, de már néhány sor után világossá vált, hogy az író gyermekei nem egyszerűen gyermekek – ők olyan emberek, akik előéletüket hátrahagyva a nulláról indulhatnak, akárcsak fejlődésének hajnalán az emberiség. Egy csapat jól nevelt angol kölyökről van szó, hattól tizenkét éves korig, akiknek a gondolatvilágában az otthon jelen van ugyan, de szinte teljesen jelentéktelennek tűnik a hasonló történetekhez képest (még a legkisebbek kiborulása is mérföldekkel elmarad azoktól a drámáktól, amiket a lakatlan szigetekre vetődött átlaghősöktől megszoktunk). Ez különösen annak függvényében érdekes, hogy lelkük mélyén talán tisztában is vannak azzal, hogy az otthon már nem létezik, hiszen az alkotó sejteti velünk, hogy odakint tombol az újabb világháború.*  Így tehát a kis gyermekközösség rövidke kalandja lemodellezi nekünk azt az utat, amit a szellemileg, technikailag, tudományosan és társadalmilag fejlődő emberiség bejárt történelme során – csakhogy minden nehezen megfogható filozófiai probléma, ránk vonatkozó, túlságosan is nagy volumenű kérdés itt kivetül néhány tinédzser világosan körülírható és megragadható konfliktusára. A közösség szerveződése és széthúzása, a kialakult helyzethez történő viszonyulás problematikája, az ezekből fakadó súrlódás előreviszi a cselekményt, ahogyan előrevitte az emberiséget is. Jack és az elvadult szabadság, Röfi és a racionalizmus, Ralph és a kételkedve törekvés, Simon és a szellem ereje – nem működnek külön-külön, hiába tűnik elsőre kézenfekvőnek, hogy Jack az antihős, és nélküle minden könnyebb lenne. Ezt hinni egyszerűen álszentség, mert ahogyan a disznót is egyedül ő képes leölni, úgy az emberiségnek is számtalanszor kellett bemocskolnia a kezét, hogy elérjen fejlettségének adott fokára. Szükség van persze az egyensúlyra is, hogy egyik résztvevő se kerekedhessen felül, és akárcsak civilizációnk története során sokszor, bizony A Legyek Urában is az arányok kibillenése fogja jelenteni a szörnyűségek kezdetét. Az más kérdés, hogy elégedettek lehetünk-e jelenlegi állapotunkkal, de tény: tulajdonságaink alapján makro és mikro nézőpontból, egyénre vetítve és a milliárdos tömegeket nézve is bennünk van Jack. Avagy köztünk vannak a Jackek, sokszor ők a leghangosabbak, és nem lehetünk mind Ralph-ok…   Számomra egyébként Ralph és Simon jelleme volt a legérdekesebb a sztoriban – Ralph Simon pedig talán pontosan azt a szerepet tölti be a történet utolsó negyedében, amire ma azt mondanánk. A fenti gondolatokkal persze nem kötelező egyetérteni, sőt, ha valaki pontosan azokat a témákat emelte ki a regényből, amiket szinte már mellékesnek tituláltam, azzal sincsen semmi baj. Az efféle könyvek pontosan azért zseniálisak, mert minden olvasóban mást hintenek el – de hogy valamit elhintenek, az teljesen bizonyos. Melegen ajánlom mindenkinek, és kivételesen azt is támogatom, hogy kicsit nézzünk utána a sztorinak, például keressük ki Youtube-on a zseniális RetroShock!-os videót róla. Ha ugyanis nagyjából képben vagyunk a történettel kapcsolatban, kapunk egy minimális iránymutatást, mire is kell igazán figyelni, olyan apró építőkockákat fedezhetünk fel a kész alkotásban, amik felett talán elsiklanánk. Ezek a finom kis utalások, célzások adják a történet legjavát, így juthatunk még közelebb a minél átfogóbb értelmezéséhez. Olvasni egyébként kimondottan hálás dolog A Legyek Urát: a stílus sebes, a jellemleírásokat tanítani kellene, ahogyan a természet megfestését is. Semmi esetre sem ifjúsági irodalom, és bár Amerikában tudtommal kötelező olvasmány valahol az általános iskola végén, azért érdemes átgondolni, pontosan kinek adjuk a kezébe. Janne Teller Semmijénél (mint hasonló témájú, esetleges jövőbeni kötelező olvasmánynál) egyébként nagyságrendekkel jobb minőségű irodalmi élmény, bőségesebb tartalommal, ami nem csak üzeneteket közvetít, de az olvasás szeretetét is elültetheti a fiatalokban.