Titkokról – kicsiknek, nagyoknak
„Anyukám arra tanított, hogy a finomfőzeléket és a tojáslevest nem utáljuk, hanem legfeljebb azt mondjuk róla, hogy nem a kedvencünk. Én nem utálom a Tilda nénit, csak nem a kedvencem.”
A Todó kitálal az oviról című gyerekkönyv egy, a kisebb gyerekek gondolkodásmódjának és beszédmódjának bájával és aranyos illusztrációkkal fűszerezett hangulatos beszámoló Todó, az óvodás kisfiú szemszögéből. Ez a hangulat a megfogalmazásban is erősen érződik: gyakoriak a betoldások, oktató célú megjegyzések, és néha természetesen előfordulnak a szavak, kifejezések feletti értetlenkedések is; ettől a hangvételtől a mese belopja magát a gyerekek szívébe olvasás közben, és bizony a felnőtteket is megmosolyogtatja.
A történetet Todó kis elbeszélései alkotják, melyek bevezetnek minket a mindennapi óvodásélet titkaiba. Meglehet, hogy a beszoktatás, a verekedés, az óvodai ebéd, a farsangi jelmez választása a felnőttek számára nem is olyan titokzatosak, legalább is emlékeznek saját óvodáskoruk kihívásaira; ám a mesében elhangzó örömök és problémák a gyerekekhez is közvetlenül szólnak. Érdemes egy képzeletbeli ovistársuk szemével nézni az eseményeket, már csak azért is, hogy a mindennapi életük tanulságait az óvodások maguktól levonhassák, tanulhassanak Todó esetéből, és persze abból, amit anyukája mond.
Engem a leginkább az fogott meg a Todó kitálal az ovirólban, hogy nem próbál egyoldalú képet festeni a tárgyáról. Itt nincs ítélet, az óvoda nem csak jó vagy csak rossz, hanem – és ez nagyon értékelhető – valóságos. A valóságtól Todó ugyan elvonatkoztat, de éppen annyira, amennyire egy kisfiú általában tenné.
A Todó kitalál az oviról leginkább a mindennapok talaján áll, egészen a történet levégéig, ahol a könyv első oldalával keretet alkotva magával ragadja a képzelet világa.
"Neked az a munkád, hogy játssz!"
"Addig jó, míg nem nősz fel, most a játék a legfontosabb!"
Szülők és nagyszülők szájából sokszor hallani ilyen és ehhez hasonló okosságokat. Ezzel nincs is semmi baj, a gondtalan gyermekévek teljenek játszással és rosszalkodással. Egyébként is, felnőttnek lenni nem mindig annyira klassz dolog, mint ahogy kicsiként gondolja az ember. Nincs már akkora szabadság, ellenben sokkal több szabályt kell betartani, és nem lehet akkor játszani, amikor épp kedvünk tartja. Igaz, hogy már nem kötelező megenni a répafőzeléket és a mócsingos húst, ennek ellenére nekem hiányoznak a délutáni alvások. A héten hozott könyvben Todó mesél arról, milyen az ovis élet. Persze, ha azt hiszed, csupa móka és kacagás, akkor tévedsz! Ebből a könyvből kiderül, hogy ott sem fenékig tejfel az élet, és nem is mindig annyira jó kicsinek lenni... Vagy mégis?
Todó oviba megy, az első napja a Méhecske csoportban (fiúknak csak Zümi) egész jól sikerül. Igaz, nem a Nyuszi jelet kapja, hanem a Napot, mégis jó érzésekkel megy haza, tele van élményekkel, hisz még új barátokat is szerzett. A legjobb cimborák lesznek Mészáros Jóskával (másik nevén Mészáros, a Pénztárossal), és összehaverkodik Kancsó Petivel és Makk Mónival is. Minden szépen indul, ám hamar rájön, hogy nem annyira egyszerű az élet, mint először gondolta. Az ovi egy olyan játszótér, ahová mindig kötelező kijárni, még akkor is, ha épp nincs kedved hozzá. A játékokat hamar meg lehet unni, mindig ugyanazokon kell osztozkodni, és mindig ugyanazokkal a gyerekekkel vagy "bezárva" egész nap. Az óvó néni egészen másképp meséli a kedvenc meséd, és az állathangokat sem tudja úgy utánozni, mint Anya! A nagyobbakkal sem ildomos kekeckedni, mert akadhatnak köztük verekedősek. És mi a helyzet az ételekkel? Na, arról inkább ne is beszéljünk...
Rég nevettem ennyit gyerekkönyvön, nagyon jól esett. Hihetetlenül humoros, és olvasás közben szinte hallottam Todó hangját, ahogy hatalmas beleéléssel mesél és magyarázza a történeteit. Vig Balázs egy remek témát talált, és valóban jókat szórakoznak rajta azok, akik már túl vannak ezeken a rettenetesen kemény megpróbáltatásokon. Szerintem azoknak is tetszeni fog, akik még a nagy kaland előtt állnak.
Mi, akik már el is felejtettük az óvodai időszakot, könnyen beszélünk róla, de azok a gyerekek, akik csak most mennek kiscsoportba, izgatottak az új helyzet miatt. Egy ismeretlen közösségbe csöppennek, sokaknál szorongást is okoz, ezért nem árt oldani őket egy kis ovis mesével.
Todó tényleg kitálal, mesél a pöffeszkedésről, a dicsekvésről, a büntetésről, valamint a bekakilásról és a "fütyitlen" lányokról is. Szemérmes anyukák ne lepődjenek meg a kényes témáktól, majd az azt követő kérdésektől. Igaz, ezen nincs is miért pironkodni, hisz természetes, ugye?
- Pszt! - súgom a Mészáros, a Pénztárosnak. - Akarsz cserélni? - Gondoltam, méltányos üzlet lenne a kövérjés húst néhány krumpliszemre vagy (ne legyünk válogatósak!) akár répaszeletre cserélni. De hallani sem akart róla. A barátok a bajban ismerszenek meg, de nem hibáztatom Mészáros Jóskát, amiért nem mert beszélgetni velem, amíg Tilda néni felügyelte az ebédlő csendjét. Ráadásul ki szeretne kétszer annyi kövérjés húst a levesébe, mint amennyit már így is muszáj volt megenni?!
Ildi néninél azt szoktuk játszani, hogy ki az angyalka (aki először végez, de habzsolás nélkül, szép evéssel). Tilda néninél azt szoktuk játszani, hogy melyik az a gyerek, amelyik otthagyott valamit a tányérján. Na vajon melyik játékot szeretem jobban?"
A történet illusztrációit Vidák Zsolt készítette. Engem eléggé megosztott, hol furcsának, hol ötletesnek találtam. A gyerekek és a felnőttek feje szerintem túl sok erős színt kapott, a piros orrtól és a pozsgás arctól úgy néznek ki figurák, mintha bohócok lennének. Az én ízlésemnek kicsit félelmetesek. Másrészt szerettem a színhasználatot, és a képeken lévő játékosságot. Jó volt felfedezni a rajzokon a pici méhecskéket, és a könyv elején és végén megjelenő, székekből készült repülőgépet remek ötletnek találom.