Részlet Mesét mondok nektek szerelemről és barátságról, hűségről és árulásról, nagy királyokról, tréfás kedvű cimborákról, varázslásról, cselszövésről, vágyakozásról. A mesés ősidőkben történt ez az eset, mikor még az istenek is néha a földön barangoltak, a garabonciás zivatart fakasztott, az emberek értették a Hold és a szél szavát, és Keltaországot is csak a tenger választotta el Szkítiától. Jégapó volt akkoriban a keleti ős-Magyarország királya, dicsőséggel uralkodott hatalmas országában, ha kellett, háborúzott, de sokkal szívesebben töltötte az időt gyönyörű fővárosában, Ukkonvárban. A cifra tornyos, kőfalakkal szegélyezett város egy magas, zöld domb tetején állt, és olyan hatalmas volt, hogy aki körül akarta sétálni, az hét nap, hét éjszaka vándorolhatott. Ennek a városnak a közepén emelkedett Jégapó palotája, ahol egyetlen leányát és tíz fiacskáját nevelte. S hogy kerek legyen a létszám, még régi barátjának, Lappföld királyának a fiát is maga mellé vette apródnak, hadd tanuljon vitézséget a rénszarvasok földjéről érkezett királyfi. Jégapó leányát Pávaszemnek hívták, ő volt a leggyönyörűbb királykisasszony széles e világon, szépségének híre messze földet bejárt. Pávaszem napközben sokat játszott Móka kutyájával, simogatta Csuli cicát, és alig várta, hogy kis csikója, Ráró hátaslóvá cseperedjen. Esténként az ablakban ülve bámulta a Holdat, énekelt, ábrándozott, és elalvás előtt mindig rápillantott az ablaka alatt hajladozó ezüst nyírfára, amelyik búcsút intett neki az ágaival. A királykisasszony szerette az édesapját, mind a tíz kisöccsét, de édes testvéreként bánt Medvefiával, a lappföldi királyfival is. Egy szép napon azonban minden megváltozott. (…) Ukkonvár népe tátott szájjal figyelte az idegen királyok érkezését. A négy hatalmasság különféle színű lovakon, pompás öltözékben, gyalogos alabárdosok és zászlókat cipelő apródok kíséretében haladt át a városon, meg sem állva a palotáig. Az udvarban leszálltak fáradt hátasaikról, nagy tisztelettel köszöntötték Jégapót, majd méltósággal üdvözölték egymást is. A magyarok öreg fejedelme pedig barátsággal, de kissé aggodalmasan fogadta vendégeit. Ő ugyanis tudta, mi járatban vannak: mindannyian azért jöttek, hogy feleségül kérjék Pávaszemet, Jégapó egyetlen leányát. A vendégeket külön-külön lakosztályban szállásolták el, étellel-itallal kínálgatták, forró fürdővel kényeztették, hogy kipihenhessék az út fáradalmát, és Jégapó csak az esti lakoma előtt hívta őket a trónterembe, mikorra már mind a négyen felfrissültek. Amint a vendégei elhelyezkedtek a trónus mellett álló díszes karosszékekben, Jégapó beszélni kezdett. Elmondta, hogy ugyan nagy megtiszteltetés számára a kérők érkezése, mégis zavart érez. Hiszen mind a négy uralkodó egyformán kedves és tiszteletreméltó, egyiket sem szeretné megbántani azzal, hogy a lányát a másiknak adja. Négy kérő, de csak egyetlen menyasszony, mégis hogyan lehetne igazságot tenni? *** Ukkonvár mélységesen mély gyászba borult. Az egész városban siratták az elveszett királykisasszonyt, Jégapó vigasztalhatatlan volt, de zokogtak a cselédek, a kérők, sőt, a látszat kedvéért Medvefia és Vitéz László is. Ám a nagy sírás-rívást rövidesen felváltotta az izgalom és boldog remény, mert déltájban egy toprongyos idegen, öreg hindu érkezett az Ezüst-erdőből, és azt állította, hogy reggel látta Pávaszemet menekülés közben a sűrűben. Eleinte ugyan egy szavát sem hitték, de mikor megmutatta a lapátját, amiben egy jókora földdarabot cipelt, menten felderült Jégapó arca. A földben tisztán kirajzolódott Pávaszem cipőjének nyoma! Jégapó azonnal száz arany jutalmat adott a jó hír hozójának, aztán az örömkönnyeiket morzsolgató kérőkhöz fordult. – Tegnap nem találtunk módot, hogy miképpen válasszak vőt közületek. Lássátok, mára a sors megadta a módot. Aki a lányomat visszahozza, azé legyen. Aztán Medvefiához fordult, és megkérte, hogy ő irányítsa a keresőket, segítsen átfésülni az Ezüst-erdő minden zegzugát, hiszen úgy ismeri a rengeteget, mint a tenyerét. Medvefia nem tehetett mást, megígérte, hogy segít fel kutatni Pávaszemet, de amíg az üldöző csapat az útra készülődött, szerét ejtette, hogy néhány titkos szót váltson Vitéz Lászlóval. A két cselszövő tudta, hogy Pávaszem és kísérői a Háromágú forrás mellett ütöttek tanyát, ezért elhatározták, hogy amíg lehet, Medvefia más irányba vezeti a keresőket, Vitéz László pedig közben a forráshoz siet, hogy riassza a három bujdosót.   Közben leszállt az este, Pávaszem, Bolond Istók és Paprika Jancsi mit sem sejtve a lefekvéshez készülődött. A szürke köpönyeges, kócos Istók garabonciás tudásával mazsolás tésztát gyúrt Pávaszemnek kősziklából, Paprika Jancsi pedig a forrás közeléből madártojásokat hozott. De hiába laktak jól a finom vacsorával, hiába bolondozott a két cimbora, a királykisasszonyt nem tudták jó kedvre deríteni. Végül meg is kérte hűséges segítőit, hogy hagyják magára, és térjenek nyugovóra. Ő maga viszont nem feküdt még le, hanem bánatosan az égre emelte tekintetét. Arra gondolt, hogy minden, ami addig fontos volt neki, most messzire tűnt. De legmesszebb mégis a szerelme volt tőle, a titkos, távoli idegen, akiről még Medvefiának sem volt hajlandó beszélni. Pávaszem felsóhajtott. Olyan régóta volt re ménytelenül szerelmes, a párja mégis távol maradt tőle, néha még a gondolataival is alig érhette el. Hogy ki volt ez a távoli ismeretlen, aki miatt Pávaszem annyi könnyet hullajtott már? Nem más, mint az égi csónakos, aki a holdat éjszakánként végigúsztatja az égen. Pávaszem újra felpillantott a magasba, és mikor a felhők közül előkúszott a Hold, vágyakozó hangon énekelni kezdett: Holdbeli csónakos, örök szerelmem, arany sajkádra vegyél föl engem! Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam, a sötét erdőt könnyel áztattam, eleget sírtam a földi porban, ölelj magadhoz a tiszta Holdban. Nem él a földön, akire vágyom, holdbeli csónakos, te légy a párom. A holdkaréj alatt csendesen úszó ladikban megmozdult egy sápadt arcú, szomorú tekintetű fiatalember, és a karját nyújtotta Pávaszem felé: Fénylő csónakom szeli az éjet, legszebb csillagom, szeretlek téged, egyedül vagyok, vágyódom érted, enyém leszel majd, ha tavasz éled. Mellém ültetlek szép csónakomba, hajad az eget aranyba vonja, a lenti bút-bajt mind elfelejted, fejed örökre vállamra ejted. Pávaszem felemelkedett, hogy elérje a csónakos kezét, de a ladik a Holddal együtt már eltűnt a felhők között. Pávaszem nagyot sóhajtott. Amióta a holdbeli csónakosba volt szerelmes, mindig csak várnia kellett, a fiú ősszel azzal hitegette, hogy tavasszal veszi magához, de tavasszal már inkább telet ígért.   Győri Hanna   Weöres Sándor Holdbeli csónakosa shakespeare-i magasságokba és mélységekbe szálló dráma. Éppen annyira gyerekeknek szóló mű, mint Weöres többi, a magyar népköltészetből, vásári színművekből merítő műve - avagy épp annyira gyerek, amennyire maga a szerző is - a kortársak szerint - egy gyerek és egy felnőtt zseniális és szörnyűséges keveréke volt. Berg Judit átdolgozásáról  írt. Amikor jó pár éve a Nemzeti Színház egyik matinéján láttam a darabot, ugyanez volt az érzésem: akkor még gyerekek nélkül úgy gondoltam, hogy ebből egy gyerek semmit sem érthet. Ugyanakkor a körülöttem ülő óvodás-kisiskolások láthatóan élvezték a darabot, nevettek Vitéz Lászlón és Paprika Jancsin, és feszülten figyelték a királykisasszony hányattatásait.   Berg Judit, az egyik legelismertebb kortárs gyerekirodalmi szerző biztos, de finom kézzel nyúlt a bonyolult szöveghez, kiemelve belőle azokat az elemeket, amelyeket a gyerekek könnyebben értelmeznek. Hangsúlyosabbá tette a fő cselekményszálat, Pávaszem királykisasszony útját, és a történet kalandosságára hegyezte ki a szöveget. De mind a képi világ, mind pedig a figurák szorosan kötődnek a népmesei hagyományhoz, és ezzel az írónő a prózai formában is megőrzi a szöveg költőiségét, emelkedettségét. A karakterek népmeseiségét még inkább kiemelte: míg Weöresnél az alakok inkább shakespeare-ien összetettek, addig itt a jók és rosszak élesebben elválnak egymástól. Temora királynő például mindkét mesében átveri Pávaszemet és társait: menedéket ígér, de bosszúból eladja aranyért Memnonnak. De Weöresnél még csavarosabb Temora jelleme: ő a romlott, nagyvilági nő, aki be akarná vezetni az ártatlan Pávaszemet ebbe a kétszínű világba. Nem gyűlöl senkit, csak a pénzt és élvezetet keresi: Pávaszem, ha nem szereti meg Memnont, semmi gond: mérgezze meg, és övé a pénze és hatalma! Nos, nem véletlen, hogy a gyerekeknek szóló átiratból ez, és hasonló kegyetlenebb részek kimaradtak. Berg Judit a verses betétekből azokat tartotta meg, amelyek a darab líraiságához, szépségéhez fontosak. Ugyanakkor sokat elhagyott a fősodorhoz szorosan nem tartozó humoros, vásári, esetenként trágár versikékből, párbeszédekből, ahogy a bábjátékosság, színházi helyzet sem reflektált a prózában - ezek valóban inkább a felnőtt olvasót szórakoztatják az eredetiben. Például: “Sírásó az én babám, ott lakik a muskátlis kis hullaházba. Pörge a bajusza, csókra áll a kis szája.   Ha megunom éltemet, majd féláron eltemet, hejretyutyutyu!” avagy egy gyerekbarátabb versike:   Boldogtalan vagyok, mint a kutya füle, ha fazekat, lábosokat mosogatnak vele.” Hogy a (vásári) humor kevésbé jelenik meg a mesében, az nyilvánvalóan jót tesz a szöveg feszességének. A prózába sokkal problémásabb beilleszteni ezeket a kis jeleneteket - az más kérdés, hogy nekem Shakespeare-nél is mindig Rosencrantzék és Mercutioék a kedvenceim, a gyors és humoros riposztok, a hősöktől egy lépéssel hátrébb lépő komikus, életszagú figurák. Az eredeti Weöres drámát át- meg átszövik motivikusan az életmű környező darabjai. A gyerekek körében Sebő Ferencnek köszönhetően jól ismert Rongyszőnyeg darabjaiból sok a drámában is szerepel, a szereplők így fejezik ki érzelmeiket. Ezekből az ismert darabokból talán több is belefért volna a prózai változatba, szerintem még hangulatosabbá tette volna, ha két kaland között megállunk egy lélegzetvételnyi vers erejéig. Amikor becsuktam Berg Judit könyvét, amit szinte egy szuszra olvastam el, meghatódva és boldogan dőltem hátra. A történet szépsége, ereje megmaradt, hősei megjárják a poklokat is egymásért, és nagyon sokat tanulhatunk belőle a férfi és nő kapcsolatáról, a vágyról. És ami ugyanilyen fontos: rögtön utánam a hétéves, magát királylánynak képzelő lányom is elkezdte olvasni! Mert ez, így, nekivaló.