Talán nincs is olyan felnőtt, aki gyerekként ne járt volna a nagyi padlásán, és aki nem kincsekkel dagadó zsebekkel tért volna haza onnan. A padlás ugyanis az a hely, ahol feledésbe merült, titokzatos, porlepte tárgyak várnak arra, hogy valaki újra megtalálja őket, és annak a valakinek a kezében kinccsé váljanak.

Ez az izgalommal teli szituáció a kiindulópontja Kiss Ottó új kötetének is, amely már címével is sugallja, hogy múltbéli dolgok  (versek, versformák) újrafelfedezéséről lesz szó. Az alcím, a Dudorászós versikék egyszerre utal a rímes, ritmusos formára, és a kicsinyítő képzővel a tartalomra, vagyis hogy az előző kötetekhez viszonyítva talán kevesebb a filozofikus mélységet megragadó vers. Természetesen találunk ilyeneket is, pl. Hinta, Az idő, Fiú vagy lány.

A szerzőtől már eddig is olvashattunk kötött formájú verseket különböző internetes oldalakon (pl. Bárka online) vagy antológiákban (pl. Aranysityak). Most ezeket jelentette meg egy kötetbe összegyűjtve Takács Mari illusztrációival a Móra Kiadó. A korábban már máshol megjelent verseken kívül akad néhány új gyöngyszem is a kötetben (pl. a címadó vers a Régi kincsek, Kertben…).

A padlás kincsei mást jelentenek egy gyerek és egy felnőtt számára. Míg a gyerek szemében minden régiség új életre kelhet, addig a felnőttben a múlt emlékeit idézik fel. Ez a kettősség határozza meg a kötet verseit is, hiszen a szerző a saját gyerekkorának meghatározó versélményeit eleveníti fel, (Iván öt, Anyukám szép, Vasbohóc stb.) s azok egy kisfiúnak (a versek elbeszélőjének) a szájába adva új tartalmat, új értelmet nyernek. Sok a rájátszás, elődök, kortársak dialógusba léptetése, hasonlóan Lackfi János és Vörös István verseihez, melyek aztán az Apám kakasában önálló kötetté álltak össze.

Mivel a költemények nagy része régebbi keltezésű, azt gondoltam, hogy képtelenség olyan egységes, aprólékos műgonddal épített könyvvé komponálni őket, mint Kiss Ottó előző három kötete esetében, ahol a téma alakította a verseket és azok sorrendjét. 

A Régi kincsek a szöveg és a verstörténés szintjén valóban nem mutat az egész köteten végigívelő határozott és egységes kompozíciót, de felfedezhetünk egyfajta időrendiséget a Tavaszi medvedal, Nyári medveségek, Kicsi fecskék és a Ha tél van című versek sorrendjében. Finom történeti ív köti össze az Anyukám szép, Legjobban az anyut, Anya dadog, Fiú vagy lány című alkotásokat is. Az egyes szám első személyű én, a versbeszélő vágya a testvér után, az anyai rádöbbenés pillanata és az utolsó napok várakozásának története szépen kapcsolódik a kötetbe foglalt négy évszaknyi időhöz megteremtve a kötet narratíváján belül épülő mikroszerkezetek egyikét..

Szép, és Kiss Ottóra jellemző megoldás az is, ahogy a szövegek elosztása az egész kötet szintjén is alátámasztja ezt az egy évnyi időszakot. Azok a versek, amelyeknek a helyszíne, témája inkább a benti léthez köthető (hideg ősz és tél) a kötet elején és végén helyezkednek el, középen a Nagypapa vet majd és a Leülök a nagy víz mentén között pedig a kinti, természethez kapcsolódó (tavasz, nyár, kora ősz) versek találhatók.

A kötet záróversében ki is mondódik:

A kötet felütése, az Anyukám csodaszép, megadja az alaphangot a rájátszással Weöres Paripám csodaszép című versére, s két versszakba sűríti a később kibontott témákat. Az anya mint motívum s szereplő végigvonul mind szöveg, mind vizuális szinten a köteten. A „hozezért” és „asziszem” szavakban a szerző a gyerekekre jellemző ösztönös szó- és nyelvi játékok mellett az internetes nyelvre is reflektál. Mondhatni korszerű, mint a Műholdas Pagony soraiban. 

A következő vers, az Iván öt alapja is könnyen felismerhető,  József Attila ismerős sorainak átköltésével  sok költő megpróbálkozott már, de Kiss Ottó verséből kikacsint ránk Lóci is, bár Iván nem lesz egy pillanatra sem óriás.

Vannak a kötetben más, gyönyörű formai megoldások, ilyen a címadó vers szimultán lejtése, kár, hogy döccen egyet az első versszak harmadik sorában:

Vagy a kedvencem, a Hinta, amely 4/3-os osztásával, hat sorával szépen illeszkedik a Hinta-palinta kezdetű mondóka dallamához, tökéletesen elkapja a hintázás ritmusát, és a lányom legalább olyan jókedvűen fújta, mint a többi hintázós dalocskát, pedig témáját tekintve komoly, nem is igazi gyerekvers. Hasonló a kötetben a Leülök a nagy víz mentén című vers is, ahol szintén a forma enyhít a nem annyira gyerekvers-kötethez illő tematikán. Ugyanígy kilóg Az idő című vers is.

Ezek vélhetően inkább a szülők kedvencei lesznek, noha, mint a példa is jelzi, a gyerekek is boldogan dudorásszák a forma miatt, a mélyebb értelméről talán majd csak felnőttként véve tudomást.

Jól sikerült a Varró Dani-féle Szép állatok reminiszcencia is. 

A rímek néhol a humor eszközei, mint a Műholdas Pagony című versben, de humorforrás lehet a rendhagyó szóhasználat is:

Az illusztrátor, Takács Mari, újra bebizonyította milyen kitűnő érzéke van a verseskötetekhez. A borítón feltűnő fotel és szobabelső az egész köteten végigvonuló motívum-együttes. A fal mintája, az alapszínre festőhengerrel felvitt minta, vélhetően mindenkiben a nagyszülői szobákat idézi fel, csakúgy, mint a nagypapa kalapja, horgászbotja, zsebórája és a nagymama fonala. 

A borító mégis túl konzervatívra sikerült, sem színeivel, sem képi világával nem ragadja meg a potenciális olvasóközönség figyelmét. A kötet gerince ugyanilyen semmitmondó, a választott betűtípus kifejezetten csúnya. Egyébként elmondható, hogy a borítók a magyar gyerekkönyvek gyenge pontjai.

A családtagok is állandó szereplői az illusztrációknak, de a kötet egésze a színekkel (nincs hideg tónusú szín a kötetben, a kékek sem azok), a fényjátékkal, az alakok egymás felé fordulásával, arckifejezésével is megidézi a bensőséges, meleg család képét.

Az illusztráció remekül megerősíti a néhány oldalpáron megjelenő finom mikrovilágokat, például a Hinta és Földön túl, Tegnap este és Képmadár, Ha megnövök és Tóparti ház. Utóbbi kettőnél az álmodozás, a gyerekvágyak kifejeződésének pontos leképezésével. Mindkettőben megjelenik a ház és környéke, és felidézi Nemes Nagy Nyári rajzát.

A Hinta kereső kérdéseire, ha akarjuk, megfelel lap-párja, a Földön túl barangoló, játszó angyala.

Mégsem éri el a szöveg és illusztráció együtt azt a hatást, amit Paulovkin Boglárka néhol groteszk, kissé félelmetesbe hajló, vagy Baranyai András letisztult, ironikus hatású vizualitása az előző három Kiss Ottó-kötet esetén. Hiányoznak a szöveg mellől az érzékszervekre ható dimenzióváltások. A nagypapa távcsöve esetén például az az illusztrációkkal megjelenített hatás, hogy bár a nagyszülőket szeretjük, de a képen ott van a kivehető fogsor és az öregszag illúziója is. Az Emese almájában pedig végigkíséri az olvasót az érzés, hogy a képek egy közönséges iskolai ábécés füzet lapszéli rajzai is lehetnének. A Régi kincsekből hiányzik ez az extra.

A sötétbe bújó üres gyerekszoba látványát az utolsó oldalon Takács Mari feloldja a főszereplő kisfiú meleg barnáival, egyszerre vicces és megható, ahogy a kezében tartott, olvasó felé fordított könyvben a záróvers első sorait olvashatjuk, miközben az ablakon kitekintve láthatjuk, hogy hull a hó. Mint a padlás, a hó is nagyon erős szimbólum, a kegyelemé, a csendé, az emlékezésé. 

Gyönyörű lezárása a kötetnek, ahogy a padláson talált emléktárgyak mellé odahelyeződnek a gondolati emlékek is, amelyeket a Régi kincsek előhívtak.