Tolkien egy külön világot alkot meg tízezer évre visszatekintő történelemmel, különböző fantasztikus lényekkel, akik együtt élnek az emberekkel. A fantázialények a tudós-író saját leleményei, de tulajdonságaiknak előzményei jól kielemezhetően megtalálhatóak a különböző északi kultúrák mondavilágában. A hősök élethalál harcában egyaránt fontosak a varázserő különböző megnyilvánulásai és az emberi (gyakran emberfeletti) erőfeszítések. (A Harry Potterben is van varázsló- és muglivilág, és a varázslóvilág csodáit is tantárgyakká, tananyaggá realizálva ismerhetjük meg.) De Fombelle könyvében szintén saját világot teremt. Ám ebben egyetlen fantáziaelem van: léteznek emberek, akik körülbelül ezerszer kisebbek nálunk. A fiú főhős másfél, szálas termetű apja két milliméteres. Rajtuk kívül minden reális.   Egy hatalmas tölgyfán laknak, ahol a kéreg repedéseitől kezdve a lehulló esőcseppeken át a rovarokig és egyéb állatokig minden a fizika törvényeinek, a biológia tényeinek megfelelő. Így ha a hősök ismeretlen tájakon kalandoznak, szigorú logikával pontosan kikövetkeztethetjük, mi vár rájuk. A hangyákat vérebekként használják, az ormányos bogarakkal alagutakat fúratnak a fába. Ugyanakkor potenciális áldozatai szúnyogoknak, pókoknak, nem is szólva a mesebeli szörnyetegek méreteit elérő madarakról. Csodák nem csupán nincsenek, nem is lehetnek ebben a világban. Amikor megjelenik a szuper drágakő, az író figyelmeztet bennünket, ennek – a porszem nagyságú szikladarabnak – semmilyen varázshatalma nincs, értékét annak köszönheti, hogy egyetlen kő az egész fán. A Fa pedig lakói számára éppolyan elhagyhatatlan élettér, mint az emberiségnek a Föld. Természetesen az olvasó számára is kötelező racionális hozzáállás hamar felveti, miért nem másznak le hőseink a fáról, ám erre is van magyarázat. Ott lent a fűben a fához szokott lények számára elviselhetetlen a környezet, ott más típusú mikroemberkék élnek, akikkel – mesterségesen is szított – ellenséges viszonyban állnak a fa lakói. Ennek vizsgálata azonban a mű következő rétegéhez vezet el bennünket.   Egy társadalmi modell A külön világot alkotó írók természetesen megrajzolják világuk társadalmát is. Ezek – a fantasztikus lényeket is beszámítva – nagyon emberiek, sőt a mű születése korának jellemzőit mutatják. A Gyűrűk Urában éppúgy a jó és a gonosz küzdelme folyik, mint a megírásának idején dúló II. világháborúban, sőt nagyon sokan a gonosz gyűrűjének hatalmát az atombombával rokonítják. A lényeg azonban valamennyi hasonló műre kiterjeszthető: ezeket a sajátos világokat mindenütt egy nagy társadalmi krízis pillanatában ismerjük meg. De Fombelle fáján korábban valamiféle parlamentáris demokrácia létezett fafőtanáccsal, most azonban megjelent egy új hatalom, amely látszólag egy regionális demokrácia érdekeit hivatott képviselni, gyakorlatilag azonban egy új fasizoid rendszer kialakításán ügyködik. A Szomszédi Bizottságok eredetileg a fa kellemesebb, felső, napsütötte vidékén lakók önvédelmi szervezetei voltak. (Az ilyesminek nagy hagyományai vannak a huszadik században, a század eleji szovjetektől a századvégi észak olasz, vagy osztrák szeparatista mozgalmakig.) Az új hatalom mögött éppúgy megtalálható a gátlástalanul harácsoló vállalkozó, mint a tévképzetekből rendszert alkotó fanatikus népvezér. Ez a diktatúra egyformán használja a megfélemlítés és a tömegbutítás eszközeit. Aki szembeszáll vele, vagy csupán megtagadja az elvárt szolgálatokat, az halálos fenyegetésekkel nézhet szembe. És nem csupán az elnyomó gépezet üldözi, hanem az elnyomott társadalom tagjaival is sikerül elhitetni, hogy az üldözött hazaáruló, az ő ellenségük, a fa társadalmának életét fenyegető fűlakók, a pőrék ügynöke. A pőrék rémtetteiről ugyan kevés konkrétumot lehet tudni, de egyre inkább mindenki gyűlöli őket. Ebben kialakulóban van egy bármire felhasználható közmegegyezés. Így aztán a szabadság kivívása, a diktatúra felszámolása lehet közérdek, de akik ezt még mindig felismerik, nagyon kisebbségben maradnak. Tenni valamit pedig ők is csak akkor próbálnak, amikor már nincs vesztenivalójuk. Ugyanakkor érdekes a fán élő emberek technikai civilizációja. A kéregbe vájt házak, városok legalább a mi tizenkilencedik századunknak megfelelő kényelmi szintet képviselnek. A fegyverek azonban szigorúan a puskapor előtti korszak termékei. (Ez egyébként így volt A Gyűrűk Urában is, de ott mindez nagyon jól megfért a meselények – nazgulok, sárkányok, okok különleges képességeivel, és a nukleáris bombák erejével felérő gyűrű varázslattal.)   A kalandregény Főhősünk Ágrólszakadt (eredeti nevén Egyke) Tóbiás a történet elején egyszerű kisfiú, aki szerencsésnek mondhatja magát. Szerető családban él, apja, Egyke Szigfrid a falakók legnagyobb tudósa. Megismert felfedezései számunkra evidenciák, de társai számára hihetetlen mindaz, amit az élő fáról, annak veszélyeztetettségéről, a mesterséges odvakkal megrongált hajszálcsövességéről (vagyis a mi iskoláskönyveinkben megtalálható dolgokról) hirdet. Így aztán a tudós közfelháborodást kelt, száműzik, végül pedig halálra ítélik családjával együtt. Természetesen ez a folyamat különféle kalandos elemek segítségével megy végbe. Az ősi ellenség, maga Nagy Szomszéd, Furkó Döme eleinte csupán környezetvédő okoskodásai miatt utálta Egyke Szigfridet. Ő tenyésztett ormányos bogaraival a fapusztító vállalkozásokban volt érdekelt. Később azonban egy véletlen is közbejött: a professzor felesége egy kőgazdag, kőszívű vénasszony egyetlen lánya, aki megörökölte őt különben semmibe vevő anyjától a fabirodalom legnagyobb kincsét, az itt található valódi követ, amelyet Furkó immár nem ravasz trükkökkel akart megszerezni az örököstől, hanem egyszerűen el akarta venni tőle. Az elfogatásuk zűrzavarában Egyke Szigfrid fia hajába ragasztotta a felbecsülhetetlen kincset egy mézgagolyóba gyúrva. Apja rejtett utasításait követve a fiú megszökött. Aztán miután biztonságban elrejtőzött, hírét vette, hogy szüleit kivégzik, elindult, hogy kiszabadítsa őket a hírhedt fagyöngybe vájt börtönből. Egy kritikában nem célszerű tartalmat mesélni. Inkább felhívnám a potenciális olvasó figyelmét, milyen különleges kalandelemeket teremt egy ilyen termetes fa lakóinak. A szökevény fiú utáni hajsza nem erdőn-mezőn, hanem ágról ágra folytatódik. Az üldözőknél is nagyobb veszélyt jelentenek a repkedő szúnyogok, a hálóját elébük feszítő pók, és az olyan háziállatok, mint a pórázon vezetett hangyakopók, vagy a mesterségesen vadított ormányos bogarak. Fokozza a menekülő megpróbáltatásait az ágakat borító vastag hótakaró, vagy éppen az olvadás alázúduló áradata, amely örökre lesodorhatja a fáról a vigyázatlant. Persze a legveszélyesebbek maguk az emberek. Tóbiás fejére hatalmas vérdíjat tűztek ki. Bár ezt senki nem kapná meg, kevesen álltak ellen a kísértésnek. A legrosszabb, hogy megváltoznak az emberek. (Nemrég az NDK hírhedt rendőrségének a Stázinak adatait kutató tudós nyilatkozta, megingott a bizalma az emberi jellem állóképességében. A saját hazáján túl Vietnámban is több évet eltöltő író úgy látszik, hasonló tapasztalatokat szerzett.) Tóbiás legjobb gyermekkori barátja, Türkiz Leo ugyan zavarba jön, amikor az üldözők csoportjában fáklyáját lóbálva szembetalálkozik Tóbiással. Először el is engedi barátját, de gyengeségét rögtön megbánja. Ő jelenti Furkónak, hogy az üldözött nem halt meg, folytatni kell a hajszát utána. (Leo nem gonosz, csak fanatikus. Úgy tudja, apját a pőrék ölték meg, és már azt is hiszi, hogy Egyke Szigfrid a pőrék embere.) Természetesen másféle barátai is voltak Tóbiásnak. A hatalmas termetű, roppant erejű favágó fia, Reccsentő Ricsi elárulja apjának, hogy Tóbiás járt náluk, ő vitte el az élelemmel tele tarisznyát, vélvén, hogy neki készítették ki. Tulajdonképpen apja elismerésére vágyott, ő akadt nyomára a vérdíja miatt kincseket érő szökevénynek. Aztán elborzadt saját tette miatt, maga után csalta az üldözőket, akik félholtra verték, de Tóbiás így többórás egérutat nyert előlük. A kalandok egyébként gyorsan érlelik felnőtté az életéért küzdő fiút. Nem csupán akrobatikus ügyességgel szökdel a rügyek, levelek között, hanem elméje is a sokat tapasztalt, csalódott felnőtt ösztönös gyanakvásával néz mindenkire. Így sok veszélytől megmenekül, de gyakran gyanakszik fölöslegesen szeretteire is. Ez a folyamat azonban a regénynek megint egy újabb rétege. A fejlődésregény Nyolcéves értelmes fiúcskát ismertünk meg, akinek felhőtlen gyerekkorába beletaposott durván a nagypolitika. El kellett szakadnia addigi környezetétől, száműzetésbe indult a család. De ez a száműzetés újabb csodákkal ajándékozta meg őt is. Megismerte élete első szerelmét Liliát, aki édesanyjával, Liával egy faág hajlatban keletkezett tavacska vidékén éltek. Később megtudjuk, hogy ők tulajdonképpen pőrék, az anya fiatal lányként már terhesen menekült fel a fára. A két gyerek tehát együtt kamaszodva lépésenként éli át egy gyermekszerelem minden viszontagságát. Tőle búcsúzik tizenhárom évesen, amikor szüleivel elindul a végzetes hagyatékot átvenni. Ide menekül vissza üldözői elől. Ám amikor élete egy pillanatra elrendeződne, ami előtt kapcsolatuk beteljesedne, Tóbiás elindul kilátástalan hőstettére, hogy a rettenetes Csüngő börtönből kiszabadítsa szüleit. A reménytelen kísérlet hatalmas tűzvészben ér véget. És amikor már mindenki kiszabadult, és ő megkapta a hírt, az ő szülei már nem is élnek, mehet vissza megmaradt övéihez, az ő rejtekét, hatalmas fagyöngy golyóját egy óriás madár, egy poszáta kapta csőrébe. A fiú már a halál közelében járt, amikor kihullott a csőrből, aztán a fa alatti fűben tért magához a pőrék között. Az életbeszélyes kalandokat szigorú körülmények közötti nyugodtabb időszak követte. A pőrék nem akarták megölni, csak visszaűzni a fára. Amikor azonban meglátták a sarkán a törzsük jelét, amelyet Lilia festett rá, befogadták maguk közé. A tizenhárom éves kamaszból a kötet végére tizenöt éves majdnem-férfi lesz. Egy pőre lány reménytelenül szerelmes is belé. Ám egy napon valaki megérkezik a fáról, elmondja neki, szülei mégis élnek, meg kell menteni őket, és a fát is, amelyet immár nemcsak Furkó Döme kapzsisága fenyeget, hanem Türkiz Leo hatalommá erősödő fanatizmusa is. És hát persze ott vár Lilia, a szerelem, és az egész élet. Rigó Béla