Akinek gyereke van, az biztosan ismeri azt az érzést, amikor a korábban rajongva szeretett dolgok – legyen az százszor olvasott könyv, vagy gumiszaurusz – háttérbe szorul. Egy ideig még funkciótlanul „jelen van”, s aztán végleg elveszíti fontosságát és kiszelektáltatik. (Jó estben máshoz kerül, rossz esetben, ha elvásott, akkor bizony…) Kevés olyan dolog van, ami a kisgyerekkortól elkíséri az embert egészen addig, míg azt át nem adhatja a saját gyerekének. A könyvek között lehetnek ilyenek! S ha valamelyik az idők folyamán elveszett, akkor egy szülő hatalmas energiákat mozgat meg, hogy tovább adhassa az élményt. (Nekem például ilyen meghatározó könyvem volt Végh György meséje, a Puliszka és Juliska Plömplöm királynál.) Az Akkor is szeretnél? című mesekönyv – nem terjedelme, vagy összetettsége miatt – abba a kategóriába tartozik, amit úgy mesélhetünk a gyereknek, hogy szinte biztosak lehetünk abban, hogy ő is továbbmeséli majd, s közben visszagondol/visszaérez a saját gyerekkori jóérzésére. A szeretetre, és jó esetben a biztonságra… …mert ez az egyszerű kis állatmese pont erről szól. Kismackó, aki elszakította a kabátját, a Mamával beszélget, őt faggatja arról, hogy mindig szeretni fogja-e. Akkor is szeretnél, ha…? – És, ha nagy, zöld és ronda lennék, ráadásul még bogarak is mászkálnának rajtam? – fokozza a kérdést majdnem a végletekig Kismackó, aki valamiért nyugtalan, bizonytalan és legalább annyira zavart, mint a mi gyerekeink, vagy mi magunk néha. – És, ha… meghalnál? – kérdi Kismackó, aki egy mese szereplőjeként kimondhatja azt, ami a hétköznapokban gyakran csak levegőben lógó, lappangó, sunyi és alattomos rossz gondolat, amivel a felnőttek sem tudnak mit kezdeni. De ezzel a kérdéssel sem jön el a megnyugvás, hiszen az igazi nyugtalanságot Mama kerek pocakja okozza… az igazi megnyugvást pedig az, ha szépen, sorban egymás után minden kérdés kimondhatóvá és megválaszolhatóvá válik. Ettől a kimondástól és megválaszolástól lesz fontos ez a könyv: nem attól, ami benne van, hanem attól, amit elindíthat… Engem, szülőként kilóra megvett a szerző, s akkor is kedvelném ezt a történetet, ha koszlott, stencilezett lapokon kerülne elém. Az tényleg csak bónusz, hogy a szerző és az illusztrátor így egymásra találtak. Eva Tharlet rajzai nagyon – nagyon-nagyon – pontosan kifejezik azt, amiért jó maga a mese. A könnyű kézzel megrajzolt figurák pont annyit mutatnak, amennyi a beleéléshez kell. Nincsen feleslegesen túlrajzolt háttér, nincsen zsúfoltság. Kismackó, amikor nagy, zöld és ronda, akkor el sem fér a páros oldalon, aminek sarkában ott ül a Mama. Aki figyelmesen túrja a világhálót, az azzal is tisztában lehet, hogy Kismackó története itt nem ér véget: