A legoroszlánosabb, ami csak létezik a világon. De miért kellene bárkit is egy oroszlánhoz hasonlítani? Egy sörényes hangyászt sörényes hangyászokkal kell összehasonlítani, és akkor már egyáltalán nem is vagyok fura. ” Miután a sörényes hangyász befejezte a morfondírozást, elment a barátjához, a mogyorós peléhez, hogy elmesélje neki, mi foglalkoztatja. ‒ Pele ‒ kezdte ‒, mondd csak, furcsa vagyok én? A mogyorós pele elgondolkodott, és miközben tanakodott, lassan körbejárta a barátját. Lehajolt hozzá, majd kiegyenesedett, aztán oldalra hajtotta a fejét és ilyeneket mondott közben, hogy „ühüm” meg „aha” meg „vagy úgy”. Végül így szólt: ‒ Igen, egy kicsit. Főleg a hosszú orrod. Igen, főleg az. Az tényleg furcsa. ‒ Á, dehát mégis mihez képest? ‒ kérdezte a hangyász. ‒ Hát ‒ válaszolta a pele ‒, például az enyémhez képest. A sörényes hangyásznak ezzel egyet kellett értenie, a mogyorós pelének ugyanis tényleg nagyon pici orra volt. Szinte különösen pici. Legalábbis a hangyászéhoz képest. ‒ Á! ‒ mondta a hangyász megint. ‒ És ha egy sörényes hangyászéhoz hasonlítod? Akkor mennyire fura? ‒ Nem ismerek másik sörényes hangyászt ‒ felelte a pele. ‒ De ha ismernék, és összehasonlítanám az orrotokat, valószínűleg akkor is furcsának találnám. Mind a kettőt. Főleg mindkettőt. A sörényes hangyász ez utóbbit nem egészen értette. Főleg mindkettőt. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó dolog-e, vagy rossz. A jó mellett döntött, de azért mégis kicsit szomorúnak érezte magát. Valahogy csalódottnak. ‒ Szóval egyáltalán nem számít, kihez hasonlítanak engem? ‒ kérdezte. ‒ Nem, nem hinném ‒ válaszolt a pele. ‒ Nem hinnéd? ‒ Nem bizony. A sörényes hangyász csak most szomorodott el igazán. Nem csak kicsit, hanem olyan nagyon, hogy majdnem elpityeregte magát, és tényleg nem tudta, mitévő legyen. ‒ Hangyász ‒ szólalt meg a pele ‒, ugye, nem lettél szomorú? Nem, akarta válaszolni a barátja, de a hangja valahogy elvastagodott, és egyáltalán nem úgy hangzott, ahogy szokott. ‒ Hrmpf ‒ hallatszott. ‒ Dehogyisnem, szomorú lettél ‒ állapította meg a pele. ‒ Hát persze, hogy szomorú lettem ‒ szólt a hangyász alig hallhatóan. ‒ Te buta sörényes hangyász! Te aztán tényleg furcsa vagy! ‒ korholta a pele. ‒ Tudom. Éppen most mondtad. ‒ Igen, de főleg most! Pedig örülhetnél annak, hogy fura vagy, hogy van rajtad valami különleges! Nézz rám! Én egyáltalán nem vagyok furcsa. Mi ebben a jó? ‒ Nem jó? ‒ kérdezte a hangyász, és kifújta a hosszú orrát. ‒ Nem, egyáltalán nem ‒ válaszolta a kis rágcsáló. ‒ Szívesen lennék egy kicsit különösebb, ha én dönthetném el. ‒ Miért, nem te döntöd el? ‒ Nem ‒ mondta a pele, és olyan erősen megrázta a fejét, hogy az egészen pici teste beleremegett, a fülétől a bozontos farkáig. ‒ Ez már csak így van. Egyesek furcsák, mások meg nem. A mogyorós pelék nem. A hangyászok viszont igen. Főleg a sörényes hangyászok. ‒ Lehet, hogy a sörényes hangyászok a világ legfurcsább állatai! ‒ jelentette ki a hangyász, és hirtelen sokkal vidámabbnak látszott. A mogyorós pele hallgatott. ‒ Éppen azt mondtam, lehet, hogy a sörényes hangyászok a világ legfurcsább állatai ‒ ismételte meg a hangyász. ‒ Igen, hallottam ‒ mondta a pele. ‒ És mi a véleményed? ‒ Hogy mi a véleményem? ‒ folytatta a pele habozva. ‒ Igen ‒ nógatta a hangyász. ‒ Hát... ‒ Úgy érted, hogy léteznek olyan állatok, amelyek még a sörényes hangyászoknál is furábbak? ‒ tört ki a hangyász. ‒ Igen, elképzelhető ‒ válaszolta a barátja. A sörényes hangyásznak ekkor támadt az első ötlete.