A tizedik szintnél valami más lett. Mintha a két fiút beszippantotta volna a játék. Megváltozott a játék jellege is, ettől kezdve nem az volt a lényeg, mint máskor, hogy hogyan jutnak el az utolsó, legnehezebb ellenfélig. A játék egyfajta felfedezőúttá alakult át.

Arit egyre erősebben kerítette hatalmába egy furcsa érzés: hogy nincs egyedül. Mintha egy érzékeny és törékeny lény is ott lett volna mellette, akire vigyáznia kell. A kanapén fekvő Jonira pillantott. Az öccse mélyen aludt, mégis, mintha jelen lett volna a játékban. Az érzés egyszerre volt izgalmas és félelmetes.

78. óra

99. szint. Ari és Joni zsákutcába jutott, ahogy állítólag mindenki más is. Joni csetelt a problémáról a többi játékossal. Senki sem találta a kiutat, annak ellenére sem, hogy milliók törték rajta a fejüket a világ minden táján.

Egy norvég user, Halfman-halfbiscuit05 azt állította, hogy már közel jár a megoldáshoz, de nem volt hajlandó megosztani senkivel, hogy mire jött rá. A képernyő szinte teljesen fekete volt. Valahol a sötétben ott rejlett a barlang bejárata, odabent pedig egy félelmetes lény lapult, amivel sehogy sem boldogultak. A két fiúnak egyszer sem sikerült a bejáratnál beljebb jutnia, mert az a valami hirtelen mindig ott termett, és lecsapott. Sejtelmük sem volt róla, mi az, vagy mivel lehetne felvenni ellene a harcot. Ari és Joni sorban kipróbálták a legjobb fegyvereiket a plazmapuskától a lézervetőig.

A 99. szint. Már csak egy próbálkozási lehetőségük maradt. Egyetlenegy. Utána a játék bezárul. Állítólag így járt az összes játékos. Joni mindenkitől azt hallotta, hogy a Kepler62 blokkolja önmagát, ha az utolsó próbálkozás is sikertelen marad. Ez történt a világ minden pontján. Az utolsó próbálkozás után a képernyő elsötétült. Nem lehetett elölről kezdeni a játékot, még akkor sem, ha valaki újra megvette, mert a program felismerte a játékost, és nem engedte belépni.

Az utolsó próbálkozás! Ari csüggedten nézett végig a fegyverkészletükön. Már csak a tőrt nem próbálták ki. Jelentéktelen fegyver, mindjárt a játék elején kapták. Egy tőr. Még egy nyomorult barlangi féreg ellen is kevés volna, nem beszélve a sötétben rejtőzködő fenevadról, mely minden eddigi próbálkozásukat meghiúsította. Ari
egy nehézgépfegyvert választott ki, amiből még minirakétát is lehetett lőni. Százas szint, századik próbálkozás. Ari mélyet sóhajtott.

– Válaszd a tőrt!

A hang halk volt, de határozott. Ari hátrapillantott. Joni szeme lázasan csillogott, de valószínűleg csupán az izgalomtól.

– Aludj csak! Túl sok volt ez neked. Nem érdemes végignézned, hogyan ér véget az egész.

– A tőr! Higgy nekem! Különben semmi esélyünk!

– Mi?

– Eddig is együtt játszottunk.

Ari merev, sajgó hüvelykujja a startgombon pihent. Öccse sötét szemébe nézett, melyben visszatükröződött a képernyő ragyogása. Joni komoly arccal nézett rá.

– Szóval a tőrt? – kérdezte Ari.

– És hunyd be a szemed!

– Micsoda?

– Ő gyorsabb, mint a szem. Nem szabad gondolkodnod. Érezned kell! Újra és újra ki kell térned előle! És amikor eljön a pillanat, azonnal cselekedned kell! Majd én szólok, mikor – suttogta Joni remegő hangon.

Őrültség! Ari habozott. Érezte a vállán Joni kezét. A gépfegyvert kicserélte a tőrre. Azután lehunyta a szemét. Itt vagyunk, sötétség! Most!