- Nem tehetek róla… Kilépett a busz mögül… Nem láthattam…
- Valóban nem tehet róla – helyeselt egy kellemetlen női hang.
- Láttam az esetet. Tanúskodni fogok, hogy maga ártatlan!
- Nem mindegy, hogy ki a hibás? – sikoltozta egy lila blúzos asszony.– Ez a fiatal nő mindjárt meghal! Nincs itt egy orvos? Orvost! Orvost!
- Hívja valaki a mentőket! – utasította a tömeget egy férfi. – Kinél van telefon?
- Nálam – felelte egy riadt női hang. – Jaj, istenem! Mi is a mentők száma?
- 104 – hangzott több felől.
- Máris… Máris… Csak remeg a kezem. Halló! Mentők? Baleset történt…
- Mindjárt elvérzik! Csináljanak már valamit! – sápítozott a lila blúzos, és a mozdulatlan nő fölé hajolt.
- Ne nyúljon hozzá! – rántotta vissza a karjánál fogva egy köpcös alak. – Hátha megsérült a gerince!
- A gerince? A fejéből ömlik a vér… - rázta le magáról a lila blúzos a férfi szorítását. – Talán már nem is él – tette hozzá tétován.
A távolban fölsírt egy sziréna. Néhány pillanat múlva a mentőautó befordult a sarkon, és lefékezett a tömeg mellett. Két egyenruhás fiatalember ugrott ki a kocsiból.
- Utat! Vigyázzanak, kérem!
A bámészkodók szétrebbentek.
- Infúziót! – utasította társát az egyikük, majd odatérdepelt a sérült mellé.
Az alélt test alá sárga lepedőt csúsztatott, amely egy hirtelen mozdulatára hatalmasra dagadt, megtelt levegővel, és egyszerre úgy festett, mint az a vastagra felfújt gumiszőnyeg, amely besüpped az ugrándozó gyerekek talpacskái alatt a Vidám Parkban, a magasba lendíti őket, hogy azután visszahuppanhassanak megint. De ezen a gumiszőnyegen most nem ugrándozott senki, még csak meg sem mozdult rajta senki, egy összezúzott női test hevert a sárga anyag fogságában öntudatlanul, vértől csatakos hajjal, felhasadozott ruhában. Ezen a gumiszőnyegen most anya feküdt.
- Itt a táskája! – kapta fel a földről a kecses lakktáskát egy szemüveges diáklány.
A többiek a szétgurult tárgyak után hajlongtak. Néhány pillanat múlva visszakerült rejtekébe a rúzs, a notesz és egy fekete hajú kislány fényképe. A lakktáskát a hordágy végébe tették.
Anya egyik lába mezítelen volt, véres horzsolás csúfította a lábfejétől, ki tudja meddig – a vége nem látszódott, eltűnt ruhája megszaggatott foltjai alatt -, a másikon árván búslakodott a bordó, pántos szandál.
Megérkezett a rendőrautó. A csődület utat engedett a hivatalos személyeknek. A kék egyenruhások lezárták az úttestet, táblákat helyeztek el jobbról-balról, cselekedtek az előírás szerint, ésszerűbb indok nem lehetett, hiszen az embertömeg, a hordágy, a fejtetőre állott motor, no meg a mentőautó éppen elég úttorlaszt jelentettek eddig is – hosszú kocsisor berregett, tülkölt türelmetlenül mindkét irányból.
A mentősök beemelték a hordágyat a mentőautóba. Felbőgött a sziréna, a távozó kocsi kerekei porfelhőbe burkolták a kíváncsiskodókat.
A rendőrök most mérőszerszámot és krétát vettek elő, mértek és számoltak, majd rajzolni kezdtek az aszfaltra, elmélyülten és gondosan, majdhogynem élvezettel, mint a gyerekek a játszótéren, s hamarosan különféle jelek, csíkok és ábrák fehérlettek a vérfoltok között. Az egyik rendőr megjelölte a helyet, ahol anya feküdt, a másik körberajzolta az aszfalton heverő motort, (ügyetlen kör lett belőle, de addigra már elfáradhatott a rendőr, amúgy is nehezen hajolt a pocakja miatt, meg aztán meleg is volt), s fehér krétakörbe került az elárvult bordó szandál párja is, itt maradt tehát, lerepülhetett az ütközés pillanatában, s most csámpásan lapult a motor hátsó kereke alatt.
- Látta valaki az esetet? – emelkedett fel szuszogva a kövér rendőr, megtörölte izzadt homlokát és körülnézett.
- Én láttam – lépett előre a kellemetlen hangú hölgy. – Ez a fiatalember nem tehet semmiről – mutatott a még mindig sápadt motorosra. – A nő, akit elütött, a busz mögül lépett az úttestre. A zebra odébb van, látja? Itt tilos a gyalogosforgalom. De hiszen ezeknek magyarázhatja a szabályokat! Mit érdekli a fajtájukat! Csak élnek bele a világba…
- Látta még valaki az esetet a hölgyön kívül? – fordult el az asszonytól a rendőr.
Az emberek a vállukat vonogatták, dünnyögtek valamit, és a dolgukra indultak.
- Van hozzátartozója a balesetesnek? – próbálkozott tovább a rendőr, ám válasz nem érkezett.
A kellemetlen hangú hölgy ekkor jelentőségteljesen felemelte a mutatóujját.
- Várjon csak! Az a szerencsétlen odakiáltott valakinek, mielőtt lelépett a járdáról. A kiáltására lettem figyelmes, azután végignéztem a szörnyű jelenetet… A túloldalra kiáltott egy lánynak. Nézzék csak, ott szalad! Az a fekete hajú, piros ruhában!
A többiek Zsófi után fordultak. Már csak egy pillanatra láthatták menekülő alakját, a lány a sarokhoz ért, majd eltűnt a szemük elől.
(...)
|