Az ajtó mellett kispad lapult, azon üldögélt Peti, és elégedetten malmozott az ujjaival. Mi mást tehetett volna? Nyafogott volna inkább, hogy árvaságra jutott, elkerült a hangyabolyból? Azt már nem! Ha így hozta a sors, majdcsak megél valahogy a maga kenyerén! Amint csöndesen malmozik, egyszer csak hallja, hogy valami zöngicsél a feje fölött. Az a valami leszállt a kõrakásra, összecsukta szárnyait, és egy ideig igazgatta a ruháját. Nicsak, hiszen ez Katica kisasszony! Katica úgy viselkedett, mint aki nem is látja a hangyát, várt, amíg Peti odament hozzá. – Maga az az úr – kezdte aztán egyszerre –, aki tegnap itt kocsikázott azon a hintón? – Táskájából elővette a tükröt, és igazgatta homlokán a haját. – Igen, én vagyok az. Ugye, szép volt a hintóm? – kérdezte szívrepesve Peti. Nagyon tetszett neki Katica. – De még milyen szép! Én is szeretnék egy olyan hintót! – mondta vágyakozón Katica. – De nem csigafogatút, mint a magáé volt, hanem másfélét – tette hozzá nyomatékkal. – Ó, ez csak tréfa volt! – sietett a magyarázattal Peti. – Csupa tréfából fogtam be a csigát! Ha maga is szeretne kocsikázni, lóra lenne szükség. Megjárná akár egy zöld csikó is. A barnák túlontúl vadak… Ha akarja, megszelídítek magának egy zöld csikót! – ajánlkozott Peti. – Megkérdezem az anyukámat – mondta Katica. Felvetette fejét, kiterjesztette szárnyát, és elrepült. Peti addig nézett utána, míg csak belé nem veszett a messzeségbe. Hiába, nagyon tetszett neki Katica.