A hír gyorsan terjedt. Mindenki használni akarta az újonnan felfedezett szót, de ötletük sem volt, hogyan. Nem lehetett tudni, mit jelent, sőt még azt sem, milyen szófajú… Aztán valakinek eszébe jutott, hogy kérdezzék meg Elvira asszonyt (aki 137 éves volt), hátha ő ismeri a különös szót. – Hogyne ismerném. De nem asimpa, hanem asimpálni, mert ez egy ige. Bizony mondom, mióta világ a világ, valaki mindig asimpált; s amíg a Föld kerek, asimpálnak emberek. Mindenki lelkesen kezdte használni az új igét. Ha nem tudták, mit tegyenek, asimpáltak. – Anyaaa, odaégett a süti! – Asimpáld meg!   Míg fel nem tűnt egy nyelvész, aki így kiáltott: – Teringettét! A szó kiejtésének és eredetének aprólékos vizsgálatával ugyanis arra jutott: az asimpa csakis főnév lehet. Rögtön jelentkezett is valaki, aki látott már hús-vér asimpát. – Külföldön még mindig előfordulnak… és zöld színűek! Az emberek hívogatni kezdték  a boltokat, áruházakat és utazási irodákat. Valaki az étkezőasztalát szerette volna asimpával díszíteni, valaki asimpás rizottót akart főzni, mások külföldi utazást terveztek: – Melyik is az az ország, ahol már kipusztult az asimpa? A boltvezetők felhívták a kereskedőket, a kereskedők a gyárakat, ahol a tehetetlen dolgozók kifakadtak: – Azt az asimpáját! Mindeközben a kutató még mélyebbre ásta magát a témában, és kijelentette: mindenki téved. Hiszen minden jel arra utal, hogy… …az asimpa valójában melléknév.