Sokféle különbség létezik, melyek közül némelyik a használóknak is lényeges, némelyik pedig csak a tudomány számára. Az, hogy eredet szerint a mondóka és az ölbeli játék a folklórhoz, a néphagyományhoz tartozik, nekem mint néprajzkutatónak fontos. Ez azt jelenti, hogy szájhagyomány útján terjedt, több száz éve élő hagyományról van szó. Emiatt változatokban él. Ami úgy kezdődik, hogy „Csip-csip csóka”, azt az egyik faluban így, a másikban úgy folytatják. Nincs jó meg rossz változat, mindegyik érvényes. Ezzel szemben a versnél, a gyerekirodalomnál, mint mindennél, ami a hivatalos művészet része, tudjuk, hogy ki a szerző, és ilyenkor csak egyetlen változat érvényes.
A szülő mi alapján különböztetheti meg őket egymástól?
A használó számára fontosabb, hogy az ölbeli játékokat és a mondókákat mozgásos tevékenység is kíséri.
- A katicás mondókát például mindig egy röptető kézmozdulattal kísérték.
- A napcsalogatókat mindig úgy mondták, hogy széttárták a karjukat, és a saját tengelyük körül nagyon gyorsan pörögtek.
Mára sokszor lekopik ez a mozgásos elem belőle, de érdemes tudni, hogy a mondókák többsége mozgáshoz, gesztushoz kötött.
Az előadásmód is más, mint a verseknél. Verset szépen, tagoltan, hangsúlyozva mondunk. A mondókát éppen ellenkezőleg, skandáljuk, és ettől az előadásmód jóval zeneibb. Nemcsak a ritmizálástól, hanem a karakteres hanglejtéstől is. Sajnos sok helyen, még óvóképzőben is, azt a meghatározást tanítják, hogy a mondókának nincs dallama, és mondani kell. Ez szamárság! Hisz mondóka az „Ess, eső, ess!”, a „Süss fel, nap!”, a „Katalinka, szállj el!”, hogy csak a közismertebbeket említsem, és nem kérdéses, hogy mindegyiknek van dallama. Ennek az összetettségnek – dallam, mozgás, ritmus – már a gyermek szempontjából is hallatlan a jelentősége: ez már az összművészet csírája, hisz egyszerre táncol, énekel és találkozik az irodalommal. Ez a gyermeki fejlődést nagyban elősegíti. Azt kell mondanom, hogy jobban, mint egy „sima” versmondás. Ezzel természetesen nem akarom kicsinyíteni a versek szerepét, melyeknek az anyanyelvi nevelés szempontjából rendkívül nagy a szerepe. Mindazonáltal a gyermeki fejlődéshez, a személyiség kibontakoztatásához a mondókák komplexitása sokkal jobban hozzájárul.
Milyen korosztálynak valók az ölbeli játékok, és kiknek a mondókák?
A saját gyerekeim még 4–5 évesen is boldogan odaültek az ölembe. Aztán ebből lassan kinőnek fizikailag is. Ez együtt történik azzal, hogy a gyerek fizikailag is eltávolodik az anyától, a játékok nagyon szépen végigkövetik ezt a folyamatot. A mondókák kicsit tovább kísérik a gyerekeket, néhánynak közülük még a kisiskolás korban is „van keresnivalója”.
Létezik valamiféle sorrend, hogy melyik játékot vagy mondókát mikor érdemes játszani?
1. Azt szoktuk mondani, hogy ölbeli játékokat a születés pillanatától lehet játszani, persze nem mindegyiket, van, amit előbb, van, amit később. Itt persze érdemes a baba hangulatára, a szülői benyomásokra hagyatkozni. Ha például az anya látja, hogy a baba éppen egy kis cirógatósra vágyik, azt nagyon korán el lehet kezdeni. Szintén viszonylag korán meg lehet próbálni a testrészeket megnevező, felsoroló játékokat, mint például: „Itt a keze, itt a lába, ez meg itt a hasikája”. Ahogy kibontják a pelenkából, és ott fekszik fürdetés előtt mezítelenül, akkor ezek a játékok már nagyon kínálják magukat.
2. A térden lovagoltató, térden oldalra billegtetőket egy ülni már viszonylag biztonságosan tudó gyerekkel lehet játszani.
3. Nagyjából ezt követik az ökölütögetők, a tapsoltatók, ezek is feltételezik az önálló ülést.
4. Aztán az álltatók, jártatók, guggoltatók megint a maguk idejében. Ezek a játékok, mondókák – mint ahogy a folklór nagy része – alkalomhoz kötöttek, akkor használták őket, amikor helyzet volt, és nem akkor, amikor előre betervezték.
Ha az ember alkalmazza őket, az a szülővé érést is nagyon szépen segíti, mert ilyenkor az anya figyeli a gyermekét, követi a rezdüléseit, és amikor eljön a pillanat, akkor kínálja meg egy-egy mondókával, nem pedig valamilyen előírás szerint.
Forrás: meseutca.hu
|