Útnak eredt hát egy hajnalon, s amint ment, mendegélt, fütyörészgetett, hogy ne hallja a tulajdon gyomra korgását. De ha kenyere nem is volt. Legalább vizet akart inni a patakból, hogy a szomját eloltsa. Amint a partra ért, egy fűzfához kötve hófehér paripát pillantott meg. Micsoda gyönyörű paripa volt az, gyerekek! Gyémántszikrákat szórt a patkója, és valahányszor dobbantott, három mérföldnyire minden almafáról lepottyant egy aranyalma. -  Ki lehet a gazdád? – nézett körül Misi, de csak egy kopott ruhás vadászt látott a patakparton búsan üldögélni. -  Miért búsulsz, vadász? – lépett oda hozzá. – Ha nekem ilyen lovam volna, egy percig se lógatnám az orromat! -  Hagyd el, legényke – intett szomorúan az idegen. – Nem vagyok én vadász, királyfinak születtem, de semmi örömem sincs benne. -  Királyfi? Ilyen ruhában? -  Éppen ez a baj! Vadászni jöttem erre a vidékre. Vadat nem találtam, de megláttam Pipereváralján Ruhateszi királykisasszonyt az ablakban. Szempillantás alatt beleszerettem, és belehalok, ha nem vehetem feleségül! - Aztán miért ne vehetnéd? – csodálkozott Misi. - Mert ebben a kopott vadászgúnyában pillantott meg engem. Kigúnyolt, kicsúfolt, három kosarat is utánam hajított. Ruhateszi királykisasszonynak olyan a szeme, mint a tündértavak tükre, olyan a mosolya, mint a májusi rózsanyílás, de mindene a cicoma, és csak a szép ruhás emberekkel áll szóba. Szegény öreg királyapja is hiába bánkódik miatta! Igazat beszélt a királyfi. Pipereváralján még a kiskutyák is azt ugatták, hogy sohasem esznek ők lakodalmi csontot, mert Ruhateszi királylánynak egyik kérője sem elég szép ruhás. Cérna Misi szívből megsajnálta a királyfit, és mindjárt kieszelte, miképpen segíthetne rajta. – Ki kell fognunk azon a hiú királylányon! Adj nekem annyi selymet, bársonyt, aranysujtást, amennyit kérek, és műhelyt, ahol munkához láthatok.  A királyfi semmit sem tagadott meg tőle, csak segítsen rajta a legényke. Héttornyú várának hétablakos szobájában hét nap, hét éjjel szabott, varrt Cérna Misi. Olyan káprázatosan szép ruha került ki a keze alól, hogy a nap megállt az égen, amikor meglátta. A királyfi is odavolt a gyönyörűségtől, és mindjárt fel akarta venni, de Cérna Misi elébe állt. - Nem neked varrtam ezt, felséges királyfi! -  Nem-e? Hát ugyan kire pazaroltak a sok selymet, bársonyt? Misi kimutatott az ablakon át a mezőre:  -  Arra a szalmafejű madárijesztőre, ott ni! Kérlek, hozasd be, hadd öltöztessem fel, te pedig csak maradj a kopott vadászgúnyádban és ülj le a patakparton, majd meglátod, mi lesz! Csodálkozott a királyfi, de azért megtette, amit Misi kívánt. A legényke ráadta a ruhát a madárijesztőre. Még azon is jól állt, alig kellett egy kis szénát-szalmát beletömnie. Díszes süveget nyomott a fejébe, azután beleültette a királyfi legszebb hintajába, ő maga felült a bakra, és elkezdett körbekocsikázni Piperevár körül. Nem sok idő telt belé, a királykisasszony egyszer csak észrevette a káprázatos ragyogást az ablakból, és összecsapta a kezét: - Ninini! Ez az a szépruhás, kire mindig vártam, nincs nála ékesebb hetedhét határban! Összefutott a palota apraja és nagyja. Minden ablakból a ragyogó öltözetű idegent bámulták. Ruhateszi királykisasszony kidobott egy rózsaszálat az ablakból. -  Hatalmas úr lehet, hogy ide se biccent! - súgták egymás fülébe az udvarhölgyek. A királylány azonban nem várt semmiféle biccentésre, szaladt az öreg királyhoz, hogy nyissák ki a palota kapuját, fúvassák meg az összes trombitát, öljenek csirkét, pulykát, mert ilyen szépruhás vendég még sohasem volt Pipereváralján! Mindenki díszbe vágta magát, ég a kutyákra is fodros nyakravalót adtak. Örült a király, hogy végre valaki tetszik a lányának! Kiüzent hát, hogy fáradjon beljebb az idegen, ne csak a várat kerülgesse, hiszen szívesen látják. -  Hétmező királya kegyesen elfogadja a meghívást! – adta meg a választ Cérna Misi, azután nagy harsona és trombitaszó mellett kiemelte madárijesztőt a hintóból, és betámogatta a palotába. Tudjátok, úgy történt a dolog, hogy a nagy hódolattól mindenki hétrét görnyedt előttük, és orrával a padlót érintette, ezért nem vették észre, hogy a nevezetes vendégnek szalmából van a feje. Az öreg király meg erősen rövidlátó volt, és amikor eléje léptek, éppen a pápaszemét keresgélte. Mielőtt azonban megtalálta volna, a királykisasszony rátekintett a madárijesztőre, és akkorát sikoltott, hogy még a rézmozsár is megrepedt a konyhában. Addigra az öreg király is feltette a pápaszemét, és csak úgy göcögött a nevetéstől, amikor a díszes madárijesztőt meglátta.  -  No, fiam – mondta Cérna Misinek -, te alaposan megleckéztetted a lányomat. De hát ne, félsze, hogy fejedet vétetem ezért a tréfáért? -  Nem én, uram, királyom – felelte Misi bátran -, csak várja ki felséged nyugodtan a végét! A vége pedig az lett, hogy Ruhateszi királykisasszony egészen a patakapartig futott. Ott elbújt fűzfák alatt, és sírt, rítt keservesen. Egy kismadár ült az egyik ágon, annak zokogta el hangosan a bánatát: -   Ó, milyen csúful jártam! Ó, milyen ostoba voltam! Mennyi derék vitézt elkergettem, mert csak a ruhájukat néztem! Nem is vesz már engem senki feleségül. . . Erre aztán előlépett a fák közül a vadászruhás királyfi.  -   Dehogyisnem, szép királykisasszony! -   Ó, te? – csodálkozott a kis Ruhateszi. – Hiszen téged is kicsúfoltalak, ország-világ előtt kinevettelek! -   Talán igaz se volt?! – mosolygott a királyfi. – Hiszen egészen megváltoztál! Nekem így nagyon tetszel! -   Igazán? – szipogott a királylány. – Akkor nem is leszek soha többé olyan, mint voltam. Három nap múlva lakodalom volt Pipereváralján. De a királyfi akkor már azt a szép ruhát viselte, amit Cérna Misi remekelt, a madárijesztőt pedig kitették a kertbe, hogy elriassza a verebeket. Cérna Misis is nagy kanállal evett azon a szép napon, utána meg udvari szabó lett belőle. Olyan ruhákat remekelt, hogy hét országból csodájára jártak. Amikor Nyisszantó Kelemen megtudta a dolgot, menten megsárgult az irigységtől, de nem sajnálta senki.