– Venni kellene egyet – javasolta Tamás. – Olyan szép lakásokat meg házakat lehet kapni, hogy az na! Az apróhirdetésekben mindennap száz lakást is ajánlanak. Csak meg kellene nézni és kiválasztani egy megfelelőt. Fojtott, néma csend telepedett a szobára. A butaságnak ez a tökéletes mélysége ritkán nyilatkozik meg ilyen érzékletesen. – Igen – mondta Bori csendesen –, én is gondoltam már erre. Van is itthon nyolc vagy kilencszáz forint, ki kellene nézni egy Duna-parti egyemeletest, amíg nem jönnek haza anyuék, és nem költik el a pénzt kenyérre. Tamás a fülét csavargatta lányos zavarában. – Hát… izé… én jót akartam… – Az nem baj – magyarázta Bálint –, csak néha gondolkozz, mielőtt beszélsz, és ne csak arra figyelj, hogy hangosan ereszd ki a levegőt a szádon. – Miért ne?! – mondta hirtelen Marci. – Miért ne vehetnénk? Mi kell hozzá? Pénz! Az pedig van! Valahol, valakinek. – Te is totózni akarsz? – kérdezte komoran az öregasszony. – Ha apád a telitalálatáról beszél, csak azért nem röhögök, mert félek, hogy kirepül a számból a műfogsorom, és eltörik. – Nem – mondta Marci. – Nem totózni kell. Én ki akarok rabolni valakit. Bori a nagyanyjára nézett, aki sűrű fejrázásokkal jelezte, hogy a Szakállasok mind épeszű, kétkezi munkából élő, becsületes emberek voltak, ezt tehát csak az apja családjától örökölhette a gyermek. – És Robin Hood? – csattant fel a fiú, amikor a döbbent arcokat látta. – Ő rabolhatott? És Rózsa Sándor? Fosztogathatott? – Látjátok? – ragyogott fel Tamás képe. – Ő is van olyan hülye, mint én! – Ezzel én nem büszkélkednék – jegyezte meg Kaszás Bálint halkan. – Na, csak figyeljetek! – legyintett Marci. – Tolvajtól lopni nem bűn! – De csak a mesében! – mondta Bori, és újabb zsíros kenyérbe harapott. – Kit akarsz te kirabolni? A Valent doktor bácsit, aki meggyógyítja az embereket, és abból van neki a háromszobás lakása. Vagy Szabóékat, akik egész éjszaka a tésztát gyúrják, hogy reggelre friss kenyér legyen? Vagy Tamásékat akarod kirabolni?... – Minket?! – szörnyülködött Tamás. – De hát mi nem is vagyunk gazdagok! Mi a nagyapától örököltük a lakást, és csak egy Suzukink van. – Miről van itt szó? Ki halt meg? – majszolt a nagymama. – Ki a gazdag? Ki a szegény? Kértek még hagymát? Marci két tenyérrel határozottan az asztalra csapott, ahogy a földrajztanáruk szokta. – Mindenki elmondta a magáét? Igen? Akkor ide figyeljetek: én Rácsalmásit, az autótolvajt akarom kirabolni. Az öregasszonynak cigányútra szaladhatott egy kenyérdarab. Úgy hápogott, hörgött, harákolt, mint aki elhatározta, hogy megfullad. Borinak keményen és többször hátba kellett vágnia, ahogy az anyjától látta. Marci nem sokat foglalkozott a fuldoklóval. Hadarni kezdett. Tudta, addig kell meggyőzni a nagymamát, amíg nem kap levegőt, és nem dönti romba az elképzelését egyetlen sátáni kacajjal. – Tolvaj vagy nem tolvaj? Te is láttad, Bálint. Együtt néztük az ablakból, nem? Bemegy a kocsi a műhely ajtaján este, és soha többet nem jön ki. Mert darabokra szedik szét, és az alkatrészeket beszerelik egy másik kocsiba. Bálint, te láttad? Emlékszel az Opelra? Ami annyira tetszett neked! Aztán mit találtunk másnap a kuka mellett leesve? A feliratát. Az a bizonyíték! És én felismertem, hogy az ugyanaz az Opel volt. Mert a P betűből hiányzott az alsó szára! Mondtuk is, hogy fel kell jelenteni a rendőrségen. Csak szerinted gyerekeknek úgysem hinnének. Amikor meg elmondtuk anyunak, legyintett, hogy mi mindig kalandfilmet akarunk játszani. Mert a felnőttek sose figyelnek meg olyat, hogy ha bemegy egy kocsi, akkor az kijön-e vagy ott marad. Én tudom, hol lakik a disznó, mert lenyomoztam. Gyönyörű házban lakik, nagy kerttel. Két Mercedesük, meg egy BMW-jük van. A felesége olyan, mint egy színésznő. Nagy szőke haj, kék szem, meg minden. Csörög rajta az ékszer. Kifigyeltem… Úgy élnek, mint a sztárok… A lopott kocsikból... Mi meg itt az alagsorban… Feljön a víz… (...)