Anya, apa, Miles bácsi és Talbert bácsi ilyenek: szerintük időpocsékolás beszélni, amikor kiabálni is lehet, sétálni, amikor futva is lehet közlekedni, vagy mosolyogni, amikor hahotázhatnak is. Abban hisznek, hogy „teljes életet kell élni” (anya), „minden pillanatból ki kell hozni a legtöbbet” (Miles bácsi), és „bármikor elgázolhat egy busz, úgyhogy csináld azt, amit szeretsz” (Talbert bácsi). Lehet, hogy ez szerinted vicces. És az is – számukra. De miután az egész életem arról szól, hogy próbálom felkelteni olyan emberek figyelmét, akik azzal vannak elfoglalva, hogy teljes életet éljenek, minden pillanatból kihozzák a legtöbbet, és azt csinálják, amit szeretnek, hátha nemsokára elgázolja őket egy busz, nekem ez már nem vicces, hanem fárasztó. Miles bácsi és Talbert bácsi igazából nem velünk élnek (van egy közös lakásuk az utca végén), de olyan, mintha nálunk laknának. Nagyjából egy évvel ezelőtt elhatározták, hogy valóra váltják Miles bácsi álmát, és nyitnak egy éttermet. A problémát csak az jelentette, hogy nem volt elég pénzük vásárolni egy éttermet, ezért úgy döntöttek, a mi házunkat alakítják át étteremmé. Ezért van, hogy a fúrógép berregése legalább olyan gyakori a házunkban, mint a teafőző visítása (pedig a családom SOK teát iszik). Miles bácsi a szakács, ezért mindig az ő főztjét esszük (sok a kísérleti fogás). Anya felel az összes átalakításért, ezért van olyan jó kedve gyakorlatilag mindennap. Mindig is imádott barkácsolni, és amíg fúrhat, faraghat, kalapálhat, addig boldog. Amíg az étterem meg nem nyit, apa, Miles bácsi és Talbert bácsi viszik tovább a pékségüket (a neve Nem Piskóta), ahol Miles bácsi süt, apa és Talbert bácsi pedig intézi a kiszállításokat meg a marketinget.   Apa és Talbert bácsi imádnak énekelni, ezért mind ezt zenei aláfestéssel teszik. Úgy nevezik magukat, hogy a Hangerő Duó. Ezzel minden lényegeset el is mondtam róluk. Azt gondolhatnád, hogy miután (ismét) nem vettek észre a buszon, Josh elsütötte a lovacskás „poént”, és kiderült, hogy rám osztották mind a hét törpe szerepét az iskolai színdarabban, ez a nap totális kudarc volt. De, ahogy azt Miles bácsi szokta mondani, néha méz kerül a tejfölbe. (Miles bácsi receptjeiben néha tényleg méz kerül a tejfölbe.) Amikor aznap délután hazaértem, az előszobai asztalon egy nekem címzett levél pihent – a feladó láttán pedig nagyot dobbant a szívem. A Nemzetközi Képregény Szövetségtől jött. Két héttel korábban beneveztem az egyik pályázatukra, miután megláttam egy felhívást a Pókember képregényem hátulján. Elise rábeszélésére elküldtem az Óriás és Dr. Trutymó című képregényemet, bár mondtam neki, hogy nincs esélyem. Felbontottam a borítékot. A levélben az állt, hogy a képregényemet beválasztották a legjobb húsz pályázat közé. Az Óriás és Dr. Trutymó dicséretben részesült a 18 év alatti kategóriában. Annyira megdöbbentem, hogy először azt hittem, rosszul olvastam.   Talán azt írták, hogy nem részesültem dicséretben. De miért küldtek volna levelet valamiről, amit nem kaptam meg? Újra elolvastam a levelet. Ott volt benne-fehéren – Anzo Oliver, Óriás és Dr. Trutymó, dicséretben részesült. Megszoktam már, hogy átlagon aluliként tekintsek magamra (leszámítva a magasságomat, mert az jócskán átlagon aluli – de ezt már említettem), most azonban a Nemzetközi Képregény Szövetség több mint ezer pályázatból (több mint ezerből!) beválasztotta a képregényemet a legjobb húszba, és még egy oklevelet is küldött róla. Nem érdekelt, hogy nem lettem első, második vagy harmadik, mert tisztában voltam vele, milyen kicsi az esélye annak, hogy egyáltalán helyezett legyek. Annak ellenére, hogy másfél éve nem nőttem egy centit sem, hirtelen tíz centivel magasabbnak éreztem magam. Talán, de csak talán, egy kicsit jobbra fordul az életem.   Kimentem a konyhába. Ha szerencsém van, anya ma nem barkácsol, gondoltam. Nem volt szerencsém. Anya leszerelt két konyhaszekrényt a falról, és éppen bedugta a fejét az egyikbe. – Szia, anya! Válasz helyett csak egy fémes koppanást hallottam, ahogy anyám kihúzott egy szöget, majd a háta mögé dobta a padlóra. Anya nem az a rendmániás típus, ezért érdemes az embernek a lába elé néznie a házunkban. Előfordult már, hogy a fogkefémért nyúlva egy csavarkulcs akadt a kezembe. – SZIA, ANYA! – Néha eltűnődöm, vajon a szüleim azért nem hallanak-e meg, mert a fülük olyan magasan van, az én szám pedig olyan alacsonyan. Talán csak a földrajz az oka az egésznek.   – EGY PILLANAT – kiáltotta anya a konyhaszekrényből. – EZ A SZÖG ELLENKEZIK. DE NE AGGÓDJ, ÉN FOGOK GYŐZNI!   Álltam, kezemben az oklevéllel, és vártam. A csaádom tagjai általában el vannak foglalva azzal, hogy csinálnak valamit (általában valami hangosat), ezért hozzászoktam már, hogy ki kell várnom, amíg befejezik.   Anya végül kihúzta a fejét a szekrényből.   – Akárki is szerelte össze ezt a szekrényt, elég trehány munkát végzett. Szégyellhetné magát – mondta. – Facsavarok helyett lemezcsavarokat rakott bele! Hallottál már ilyet?   Halvány fogalmam sem volt, miről beszél, de próbáltam elképedt arcot vágni.   Beletörölte a kezét a kezeslábasába. Anya a szokásos barkácsoló szerelését viselte – kezeslábas vagy farmer, valamilyen szokatlan mintával (fúrógépekkel, kalapácsokkal, szögekkel vagy éppen lemezcsavarokkal) díszített kendő és rikító színű tornacipő. Láttam rajta, hogy alig várja, hogy visszadughassa a fejét a szekrénybe. Ha anya egyszer belekezd valamibe, nem szereti félbehagyni, amíg be nem fejezi.   Felé nyújtottam az oklevelet.   – Ezt kaptam ma.   Anya vetett rá egy pillantást.   Találd ki, mit mondott!     A: Juhéj, ezt meg kell ünnepelnünk! Irány a Pizza Hut, bármit rendelhetsz! (Nem.)   B: Ez igen! Nagyon büszke vagyok rád, Anzo! (Nem.)   C: Te vagy a legjobb képregényrajzoló a világon!   Oké, ez talán egy kicsit merész volt. (És nem.)   Nem, anya ezt mondta:   – Biztos nagyon erős volt a mezőny, Anzo, de ne bánkódj, elvégre ez a dicséret sem olyan rossz...   Tudtam! El akartam magyarázni neki, hogy ez egyáltalán nem rossz, sőt, nagyon is jó (több mint ezer pályázatból!), ő azonban azonnal témát váltott.   – Lehoznád a Philips csavarhúzót? Úgy emlékszem, odafent hagytam. Azt hiszem, anya még soha nem hallott a Nemzetközi Képregény Szövetségről (a legnagyobb ilyen jellegű szervezet). És talán tényleg csak a konyhaszekrény érdekelte. El akartam magyarázni, de aztán eszembe jutott a többi alkalom, amikor a képregényeimről próbáltam beszélni a családomnak. Mindig ilyen válaszokat kaptam:   „Nagyon szép, ideadnád a kalapácsot?” (anya), vagy „Azt meséltem már, amikor összefirkáltam Mr. Baldwin kopasz fejét?” (Talbert bácsi), vagy „Nem tudom, kitől örökölted a tehetségedet. Ja, megvan, tőlem!” (apa). Ígyhát lehoztam anyának a csavarhúzót, a dicséretről szóló levelemet pedig felvittem a szobámba. Szinte azt kívántam, bárcsak ne szóltam volna róla, és megtartottam volna magamnak ezt a kis mézet ebben a tejfölös napban.   vissza a kiskamaszok sorozatához   <<VISSZA A TOP 50-HEZ   KISKAMASZ OLDALRA