Otfried Preußler harmadik, a Kolibri klasszikusok sorozatában megjelent kötetének főhőse a kis boszorka, aki boszorkaidővel mérve még kiskamasz, mindössze 127 éves. Fontos mérföldkő előtt áll: boszorkányvizsgára készül, amire roppant szorgalmasan és lelkiismeretesen készül. Hosszú-hosszú órákon át kitartóan gyakorolja a boszorkányok könyvének összes varázsigéjét. Persze nem ok nélkül. Esőt például nagyon nehezen tud varázsolni, még negyedik próbálkozásra is csak aludttej csepeg a felhőkből. Nem is csoda, hiszen lelki békéjét teljesen megzavarja, hogy - zsenge kora okán- nem vehet részt  a boszorkányok éves táncos mulatságán, a Walpurgis-éjen.   Dehát mi más lenne a tiltás egy kiskamasznak, mint direkt felhívás keringőre? Ezért aztán a kis boszorka is felkerekedik, bár beszélő hollója, Abraxas óva inti, hogy megszegje a tilalmat. Magától értetődő módon a kis boszorka lebukik, és a felbőszült boszorkatanács elé kerül az ügye. Közülük is különösen nagynénje, a rémes Rumpuncs követel példás büntetést. Végül a józan boszorkányfőnök megelégszik a seprűje elkobzásával és egy év próbaidővel. Ezen idő alatt a kis boszorkának be kell bizonyítania, hogy valóban jó boszorkány. De vajon mitől lesz egy boszorkány "jó"? Otthon Abraxas a maga bölcsességével azt tanácsolja, hogy használja fel ezt az időt arra, hogy a lehető legtöbb jó cselekedetet hajtsa végre. A kis boszorka pedig így is tesz. Többek között segít a rőzsegyűjtő asszonyokon, a félvárva papírvirágárus kislányon, a szekérhúzó lovak sanyarú sorsát is elrendezi, megment egy ökröt és egy holló családot a végeztétől, egy didergő geszenyeárust pedig a fagytól. Az állatoknak farsangot rendez, a link tetőfedőnek pedig cifra kalandokat. Csupa kedves és önzetlen segítéssel telik a kis boszorka egy éve, melynek végén megmérettetik boszorkánytudása. Eközben egyre gyakrabban bukkan fel egy titokzatos fekete felhő. Az eltelt idő végén számot kell adnia arról, hogy elég jó boszorkány volt-e, aki méltó a bocsánatra. Nem is marad adósa senkinek. Megmutatja, hogy nem csak jó szívű, de furfangos is. A történet végül egy nem várt, meglepő, de örömteli fordulattal zárul, melyben az univerzum egyensúlya is helyre billen. Ismét a már jól ismert keserédes szomorúsággal tettük le olvasás végeztével a könyvet, mert Preußler újfent gyönyörűt mesélt. Ahogy halad előre a történet egy pillanatra sem veszít érdekességéből. Együtt izgulunk, és drukkolunk a főhősnek. A nyelvezete nem csak igényes és szép, de humoros és könnyen érthető -akár egyedüli olvasásra is tökéletes. A köszönet ezért ismét a fordítót, Nádori Lídiát illeti, aki az eddig megjelent Preußler kötetek esetében is remek munkát végzett.   Az illusztrációikat készítő Winnie Gebhardt rajzai is kortalanok és nagyon szerethetőek, akárcsak a történet maga. A kis boszorka világa is tele van az Otfried Preußlertől megszokott népmesei elemekkel, varázslattal, a jó és a rossz harcával, amelyben végül a jó győzedelmeskedik. Forrás: Hintafa blog