Amint ment, fölvett a földről egy lábnyomot, és a zsebébe tette, apró, sárból való lábnyom volt. Ki tudja, tán valamire jó lesz – gondolta. Ment tovább a világban, fölvett a földről egy havas lábnyomot, másik zsebébe tette. Ki tudja, tán valamire jó lesz – gondolta. Így haladt, zsebeiben a sok lábnyommal, voltak aprók, tipegősek, sáros cuppogók, nagy porosak, jegesen karcoltak. Mikor elfáradt, a lábnyomokat szedő kislány hazament, az ő házába, házát körülvevő udvarára, ahol az üres nyújtózott, nem szólt, csak kivette az első lábnyomot a zsebéből, az apró, sárból valót, és lefektette az udvarra. Ahogy ezt tette, a nyújtózó üres összerezzent. Akkor kivette másik zsebéből is a havas lábnyomot, lefektette azt is az udvarra, akkor a nyújtózó üres összébb húzódott. És fektette a lábnyomokat egymás mellé, az aprókat, tipegőket, sáros cuppogókat, nagy porosokat, jegesen karcoltakat, és mire az összest lefektette, az üres eltűnt, odalett. Akkor a kislány rálépett némelyik lábnyomra, ugrált egyikről a másikra, megkereste, vannak-e páros lábnyomok, nézegette, nevet adott nekik, szólongatta őket. És múlt így az idő, az üres nélkül. VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ