Azután berontott a parkba. A fák tar üstökébe kapaszkodott, s annak, amelyik nem hajolt földig szilaj kedve előtt, megrecsegtette dermedt tagjait, fülébe sziszegve harciasan: „Úgy! Úgy! Úgyis megadod magad!”   A fiatal facsemeték büszkén állták a szél vad rohamait, az ő derekuk könnyen hajlott még, s ha rájuk tiport is a gonosz erő, eltaposni mégsem tudta őket. Nekitámadt hát a szél az öregebb fáknak. Igaz, azok sokat tapasztaltak már; tudták, hogy mikor érdemes dacolni, és mikor helyesebb bölcsen meghajolni, ám vastag és kemény volt a derekuk. „Reccs!” – mondták, és nem is szóltak többet, csak eldőltek némán. A felhők elsiratták, és díszbe öltöztették őket: fehér halotti leplet szitáltak rájuk. A vén fák méltóbb búcsúztatást nem is remélhettek volna maguknak. Telihold volt, bár az is meglehet, hogy mégsem, hiszen nem láthatta senki a holdat, sűrű felhők takarták az emberi szemek elől. Igaz is, ki törődött most a holddal, menekült, ki merre látott; a szerencsésebbek házaikban találtak menedéket, de egy-egy kapualj, elhagyatott fészer is a túlélést jelenthette ebben az ítéletidőben. A hópelyhekből magas oszlopot kavart a házak között a szél. Most hirtelen úgy tűnik, mintha női alakot látnánk: hosszú fehér ruhája hol körbecsavarodik karcsú testén, hol újra kibomlik, úgy kering, forog a levegőben, mint egy óriási vitorla. Tépázza, szaggatja ruháját a vad vihar a háztetők fölött, de a női alakot mintha mindez nem zavarná, sőt gyönyörűségét lelné benne, hiszen a vijjogás, nyögés és a sóhaj hangjai közé időnként női kacaj foszlányai keverednek, melyek belevesznek az éjszakába. Gyönyörű látvány, mégis van benne valami félelmetes; a természet legyőzhetetlen erejét hirdeti az otthonaikba húzódó városlakók felett. Egy lélek sem jár odakünn ilyen ítéletidőben. Azazhogy mégis… A távolban mozog valami. Lassan imbolyog a tejfehér ködben előre, megküzdve minden mozdulatért. Egy szekér az, sovány gebét fogtak elébe. Talán ezen az éjjelen ki is adja lelkét a szegény pára. Utolsó erejével húzza-vonja nehéz terhét az úton, meg-megtorpan, mintha segítséget várna, s minden bizonnyal ott is maradna az út közepén, jéggé dermedve, hóval borítva, silány életét szánalmas szoborként hagyva az utókorra, ha a sűrű ostorcsapások nem térítenék jobb belátásra. Egyszer csak megszűnnek a fájdalmas ütések, a szekér megáll, a kocsis lekászálódik a bakról. A szél csak erre vár, rárohan, majdnem fellöki hirtelen. A kocsis káromkodva megkapaszkodik a szekér oldalában, a házszám után kutakodik, de a szemébe újabb és újabb hópermet kerül. Hunyorog, ismét káromkodik, majd köp egyet. – Az ördög ebbe az időbe! – morogja, s megzörget egy ablakot. Ám mi ez a csekélyke zaj a hóförgeteg süvöltő, bömbölő hangjához képest! Hamarosan belátja, hogy segítség nélkül maradt. Hatalmas öklével újabb rohamot intéz az ablak ellen, kis híján kiveri az üveget. Bent végre valami világosság gyullad, majd az imbolygó fény eltűnik a szobából. „Nyilván az ajtóhoz jön” – reménykedik a kocsis. A meleg szoba gondolatára megvidámodik kissé. „Talán behív egy italra.” Kicsi résre nyílik a hatalmas vaskapu, halvány fénycsík siklik a hóra, s egy rekedtes, barátságtalan hang tör át a szél sivításán. – Mit akar? Kit keres? A kocsis megismeri a hangot, szinte megörül neki. Közelebb lép a kapuhoz, és úgy kiáltja befelé: – Ajándékot hoztam! – Ajándékot? A meghökkent csendet kihasználva a kocsis még megtoldja mondókáját: – Karácsonyra! – Még hogy karácsonyra! Hol van az már? Egy hónapja mindjárt, hogy elmúlt! Ezzel a rekedtes hang gazdája be is fejezte az éjszakai társalgást, csukná be a kaput, ám a kocsis az ajtó nyílásába furakodik. – Nem ismersz fel? Nézz meg jól! Szinte összeér a két arc, úgy vizsgálják egymást. Néhány pillanat csupán, nem tudni, mi lesz a vége. A boldog összeölelkezés elmarad, a ház gazdája hátrahőköl, és úgy sziszegi: – Te vagy az? – Én. Meghalt az öregasszony. A házigazda felbődül, mint a szél, amikor újult erőre kap. Szitkozódik, kusza mozdulatok kísérik minden szavát, a kocsis arcát alkohol fanyar bűze csapja meg. „Megint részeg” – gondolja, s most már szabadulni akar. – No, csak odaadom neked, amit hoztam, és megyek tovább. – Oda ne add, mert véged lesz mindjárt! Mondtam, hogy nekem ne hozzátok ide! Pusztuljon ott, ahol akar, ott egye a fene, engem nem érdekel! Hallod, amit mondok? Ne hagyd itt, ha mondom! Nekem nem kell! Nem kell! A kocsis, mintha nem is hallaná, egy kicsiny, pokrócba csavart vacogó alakot rángat le a szekérről, s tolja egyre közelebb az ordító ember felé. Az alak hátrálna, de a kocsis erősebb, már egészen odaért vele a kapu réséhez. – Itt van, no! Te vagy az egyetlen rokona. A nagyanyja után már csak te maradtál neki. De ha ilyen sokat vedelsz, te is megdöglesz hamar, akkor pedig olyan árva marad, mint az ujjam. No, isten veletek! Olyan fürgén kászálódik fel a bakra, mintha nem is volna ítéletidő, és akkorát csap a szerencsétlen gebe hátára, hogy az ugrik egyet ijedtében, s már kapkodja is lábait a magas hóban. – Hogy a fene essen beléd! Egy üveg csapódik a szekér oldalának, ezer darabra törik, s a bor ráömlik a hóra. A kapun kisurranó fényben felszikráznak az üvegszilánkok, az apró pecsétnyomok vörösre festik a fehér tájat. – Kellettél a fenének! Na, eridj befelé! A hang gazdája akkorát taszajt a vacogó gyermeken, hogy az nyomban el is tűnik az ajtórésben. Hangos robajjal csapódik a vaskapu. Tovább>