Mikor a gyerekek elkészültek az agyagmadarakkal, maguk köré rakták őket. Kurta lábak, rövid farktollak, s alig észrevehető szárnyak tartották mindegyiket. De volt némi különbség a két fiú munkájában. Júdás madarai ferdék voltak és nem tudtak megállni, bármennyire formálta őket kemény kis ujjaival. Néha lopva Jézus felé pislogott, hogy ellesse, vajon az ő madarai mitől oly egyformák és simák, mint a tölgyfalevelek az erdőben?
Minden kész agyagmadár egyre boldogabbá tette Jézust. Az egyiket szebbnek látta a másiknál, büszkeséggel és szeretettel nézegette őket. Ezek lesznek az ő játszótársai, az ő kis testvérkéi, az ágyában fognak aludni, mindig vele lesznek, énekelni fognak neki, ha az anyja nem lesz mellette. Úgy érezte, hogy még sohasem volt ilyen gazdag, és most már sohasem lesz egyedül.
Nyurga vízhordólegény haladt el mellette, meghajolva a nehéz tömlők alatt, a nyomában a zöldségárus érkezett, aki himbálózva ült az öszvére hátán, üres vesszőkosarak között. A vízhordó megsimogatta Jézus szőke, fürtös fejét és a madaraitól kérdezgette. Jézus elmondta mindegyik nevét és azt is, hogy énekelni is tudnak. Az ő madarai idegen országokból röpültek ide és olyan dolgokról mesélnek, amelyeket csak ők láttak. Jézus olyan érdekesen beszélt, hogy a vízhordó és a zöldségárus mindenről megfeledkeztek. Amikor tovább akartak menni, Jézus Júdásra mutatott:
- Nézzétek, milyen szép madarakat csinál Júdás!
A zöldségárus jóakarattal megállította az öszvérét és megkérdezte Júdást, hogy az ő madarainak
is van-e nevük és hogy tudnak-e énekelni. Júdás nem tudta, mit válaszoljon. Makacsul hallgatott és még a fejét sem emelte föl, mire a zöldségárus odarúgott az egyik agyagmadár felé és tovább ment.
Így telt el a délután és a Nap olyan mélyre szállt, hogy pirosló fénye besütött a város kapuján, s mintha csak vérrel keverték volna, mindent ilyen színűre festett, ami az útjába akadt. A fazekas csuprait éppúgy pirosra festette, mint a deszkákat, amelyek csikorogtak az ácsmester fűrésze alatt és megfestette Mária fehér fejkendőjét is.
Ám a napfény az apró pocsolyákban ragyogott a legszebben. Jézus hirtelen bedugta kezét a hozzá legközelebbi pocsolyába. Arra gondolt, hogy megfesti szürke madarait a ragyogó napsugárral, mely olyan szép színt adott a víznek, a házfalaknak és anyja kendőjének.
S íme, a napsugár engedte, hogy megfogja, és amikor Jézus ráöntötte a kis agyagmadarakra, akkor sem tűnt el, hanem mindegyik madarat aranyló fénnyel vonta be.
Júdás felkiáltott elragadtatásában, mikor meglátta, hogy Jézus a madarait olyan napsugárral festi, amit a pocsolyából szed föl. Ő is belemártotta kezét a ragyogó vízbe és megpróbálta megfogni a napsugarat. De a napsugár nem engedelmeskedett. Mindig kicsúszott az ujjai közül és bármilyen gyorsan kapkodott a kezével, akkor sem tudta megfogni, s így egy pirinyó kis festéket sem tudott szerezni szegény madarai számára.
- Várj csak, Júdás! - mondta Jézus. - Majd odamegyek és kifestem a te madaraidat is.
- Nem kell - felelte Júdás, - ne merj hozzájuk nyúlni, elég jók azok úgy, ahogy vannak.
Felállott, szemöldökét összehúzta és ajkát összeharapta. Erős lábával rátaposott a madaraira, s azok rögvest összelapított agyagcsomókká változtak. Miután valamennyi madarát széttaposta, odament Jézushoz, aki üldögélve simogatta színpompás agyagmadárkáit. Júdás egy darabig szótlanul nézte, azután fölemelte a lábát és széttaposta az egyiket.
Mikor Júdás elvette a lábát, s látta, hogy a kis madárból ismét szürke agyag lett, olyan jókedve kerekedett, hogy fölkacagott és fölemelte a lábát, hogy egy másik madarat is összetaposson.
- Júdás - kiáltotta Jézus, - mit csinálsz? Nem tudod, hogy ezek élnek és énekelnek?
Júdás azonban csak kacagott és még egy madarat széttaposott.
Jézus segítség után nézett. Júdás nagynövésű volt és Jézusnak nem volt elég ereje, hogy visszatartsa. Az anyját kereste, de Mária messze volt, és mire odaért volna, Júdás már elpusztította volna valamennyi madarát. Könnyek gyűltek Jézus szemébe. Júdás négy madarat széttaposott, és már csak három maradt. Megharagudott a madaraira, hogy azok nem mozdulnak, hanem hagyják, hogy széttapossák őket és nem törődnek a veszedelemmel. Akkor Jézus tapsolt egyet, hogy fölébressze őket és odakiáltotta: Röpüljetek, röpüljetek!
S íme, a három madár emelgetni kezdte apró szárnyait és egyszer csak fölrepültek a ház ereszére, ahol már senki nem bánthatta őket.
Midőn Júdás látta, hogy a madarak Jézus szavára szárnyra kaptak és elröpültek, sírni kezdett. Haját tépte, amint azt az öregektől látta, ha valami nagy bánat vagy csapás érte őket, aztán Jézus lába elé vetette magát.
Úgy feküdt ott és hánykolódott a kövön, mint egy kutya és arra kérte Jézust, hogy tapossa el őt, mint ahogy ő tette az agyagmadarakkal. Júdás szerette Jézust, csodálta és imádta, de egyszersmind gyűlölte is.
Mária, aki sokáig nézte a gyermekek játékát, fölállt és odament hozzájuk. Fölemelte Júdást, a térdére ültette és megsimogatta.
- Szegény gyermek! - mondta neki. - Ne próbálkozz olyasmivel, amihez földi lénynek nincs hatalma, mert akkor a világ legboldogtalanabb embere leszel. Ugyan ki kelhetne versenyre azzal, aki napsugárral fest és életet tud lehelni az élettelen agyagba?
****************************************
Pedig talán épp ez lenne a "földi lények" életfeladata: versenyzés nélkül egyszerűen csak megpróbálni, miként lehet napsugárral festeni és hogyan lehet életet lehelni az élettelen anyagba.
(Selma Lagerlöf meséjét én így mesélem minden évben ilyentájt; a fotó saját, így néz ki most az egyik ablakunk)
|