Igazából szó szerint azt jelenti, ami az angol neve – azaz ezekben a könyvekben egyáltalán nincs szöveg, hanem igazából a képek mesélnek. Szerintem ez a valódi képírás. Ezzel a műfajjal az illusztráció mintha visszatérne a legeredetibb funkciójához, amikor bibliai képekkel illusztráltak azok számára, akik nem tudtak olvasni. Nekem nagy reveláció volt felfedezni ezt a műfajt és megalkotni egy ilyen kötetet. Mesélsz kicsit arról, hogy miből bomlott ki ez a képes történet? A Vivandra vezetője, Ágoston Alexandra vetette fel, hogy csináljunk egy silent bookot. Teljesen rám bízta, hogy mi legyen ez a történet. Nekem volt egy ötletem, de hogy ezt mégis milyen nehéz megvalósítani, azt jól mutatja, hogy majdnem két évig készült a könyv. Egy ilyen típusú kötetnél egészen máshogyan kell gondolkodni, hiszen valóban csak a képek mesélnek. A kép az eszközünk: az, amit megmutatunk, és az is, amit nem. A kihagyás legalább olyan fontos, mint amit megjelenítünk. Ezt eddig is így gondoltam, de ebben az esetben aztán végképp, hiszen az egész történet dramaturgiáját csak a kép tudja megtámogatni. Egyetlen szó nincs benne, ami segíthetne. Ráadásul, amiről a könyv szól, az nagyrészt egy belső, lelki folyamat, amit úgy kellett előhozni és megmutatni, hogy egy pillanatig se legyen szájbarágós. Említetted a képírást, ami egy fontos fogalom, hiszen a szöveg nélküli könyvek valóban a vizualitás nyelvével kommunikálnak: egyik kép következik a másikból, melyek aztán végiggörgetik az olvasót a történeten. Mennyire volt meg előre a fejedben az Otthon történeti íve, és mennyire hagyatkoztál közben az asszociációra? Tudtam, hogy mit szeretnék, megvolt a szerkezete, de a silent book tényleg olyan, mint egy stratégiai játék, hiszen nemcsak az a fontos, hogy az egyik kép átadjon a másiknak, hanem az is megeshet, hogy három kép múlva esik be egy olyan információ, amely a történet szempontjából különösen fontos lehet. Ha majd sokszor megnézi valaki, akkor láthatja, hogy a képekben vannak olyan apró játékok, melyek nem is biztos, hogy elsőre feltűnnek, mégis ott vannak végig a könyvben. Az alapsztorinak az a lényege, hogy van egy otthon, ahol egy kis család éldegél. Ez egy régi ház egy paradicsomi környezetben, ám a család úgy dönt, hogy ezt az otthont eladják. A könyv egy kisfiú szemszögéből mutatja meg azt, hogy a régi otthon elhagyása tulajdonképpen egy gyászfolyamat, hiszen el kell válnia, el kell szakadnia a háztól, amit természetesen drámaként él meg. Az idősebb generációt a szülők mellett a nagymama képviseli, aki a maga bölcsességével, de a régihez való ragaszkodásával is jelen van ebben a történetben. Az Otthonban azt akartam megmutatni, hogy egy ilyen elszakadást igenis el kell gyászolni, és utána felépülhet majd valami új. Az otthon témája miért volt ennyire fontos neked? Valószínűleg azért, mert amikor kitaláltuk, hogy létrejöjjön ez a könyv, akkor velem is pontosan ez történt, el kellett szakadnom egy régi háztól. Amikor felmerült, hogy csináljunk egy silent bookot, több ötletem is volt, de valahogy mindig ehhez tértem vissza. A pusztán képekre hagyatkozó gyerekkönyveknek nincs igazán hagyományuk itthon, még mindig erősen szövegközpontú olvasók vagyunk. Mit tanácsolsz azoknak a szülőknek, akik egy szöveg nélküli könyv mellett döntenek, hogyan meséljenek egy ilyen könyvből? Egy silent bookhoz igazából le kell kicsit lassulni: oda kell figyelni, befelé kell fordulni. Amikor egy sima könyvet olvasunk, a saját belső olvasatunknak akkor is elő kell jönnie, igaz, ahhoz nagyon oda kell figyelni. A szülő valóban gyakran szöveges könyvet választ, mégpedig úgy, hogy azzal neki minél kevesebb dolga legyen. Az olvasás nekünk otthon mindig egy szent esemény, amire időt kell szánni, amibe a gyerekek mindig belekérdeznek, amiről elmondják a véleményüket. Ennél a könyvnél aztán 100 százalékig oda kell figyelni, hiszen mindenkinek bele kell merülnie, hogy a saját kis történetét megtalálja benne. A gyerekeid belekíváncsiskodtak a munkádba? Ők mindig belekíváncsiskodnak, meg persze a képek alapján rögtön kiszúrták, hogy ez velünk is megtörtént, ezen mi is átestünk. Általában nagy élvezettel nézik a képeket, valamikor pedig meg is kritizálják (nevet). De, azt hiszem, ők annyira beleszülettek ebbe, hogy nagyon jól értik az én nyelvemet, és rögtön leveszik, hogy mi miről szól. Annyira ismerik már ezt a kódot, hogy nem okoz nekik gondot értelmezni. Úgy képzelem, hogy az illusztrátornak az írott szöveg bizonyos fokig mankót is jelent, ez a támogatás itt viszont hiányzott, és teljesen magadra voltál hagyva. Ez alkotóként nyilván nagy szabadságot jelent, de egy akkora teret is, ahol könnyen elveszettnek érezheti magát az ember. Te hogyan élted ezt meg? Ez pontosan így van. Nagyon szeretek szöveget illusztrálni, de ennél a könyvnél azt gondoltam: eljött az én időm, és most nem kell semmihez sem alkalmazkodnom. Viszont eljött az a pont, amikor rájöttem, hogy ez iszonyatosan nehéz, hiszen érteni kell a dramaturgiához, kell egy ívet húzni, le kell nyesegetni azt a millió kis történetszálat, melyek menet közben útjukra indultak. Folyamatosan építeni, majd egy kicsit rombolni is kellett, hogy letisztuljon az egész. Amikor könyvet illusztrálok, mindig készítek könyvmakettet, és ehhez csináltam vagy 15 változatot. Az eredeti elképzelésedhez képest sokat változott a történet? A lényege nem, de az, hogy mi és hogyan történik, elég sokat. Általában úgy dolgozom, hogy nagyon sokat agyalok a történeten, majd megcsinálom a könyvmakettet. Utána már „csak” annyi a dolgom, hogy megfessem, de mire odáig jutok, a végeredmény véletlenül sem úgy alakul, ahogyan eredetileg képzeltem. Én viszont onnan tudom, hogy valami működik, hogy az elkezd saját életet élni. Ez úgy néz ki, hogy munka közben hirtelen olyan ötleteim támadnak, amelyek elkezdenek helyet követelni maguknak a képen. Volt olyan is, hogy emiatt utóbb kicsit alakítottam a képeken. A megtervezett képekből tehát összességében nem sok valósult meg, de a lényege benne van. Mesélsz kicsit arról, hogy milyen technikával készültek a képek? Akrillal festettem, a képbe pedig papírdarabkákat ragasztgattam. Régen olajjal festettem, és nagyon szerettem, de azzal lassan lehet dolgozni, hiszen az olajnak van egy száradási ideje. Igazán akkor szoktam le róla, amikor megszülettek a gyerekek, és nem akartam mérgezni őket a terpentinnel, bár nagyon szeretem az illatát (nevet). A gyerekek születésével egyébként az is változott, ahogyan dolgozom. Rájöttem ugyanis, hogy az az idő, ami az enyém, gyakorlatilag megszűnt vagy nagyon kevés. Nem fogtam fel tragédiának, de éreztem, hogy váltani kell, és nem engedhettem meg magamnak, hogy napokig készüljek egy munkára. Így amikor az oviban voltak a gyerekek, mint az őrült dolgoztam. Most már nagyon tudok koncentrálni. Ugyanakkor ez egy nagyon intenzív folyamat is, és néha azt érzem, hogy ki kell üríteni a fejemet. Amúgy a konyhában szoktam dolgozni a konyhaasztalon, és akkor általában a gyerekeimmel vagyok, amin mindenki csodálkozik. Részben tényleg nehéz, de közben meg nagyon jó, hogy velük vagy, hiszen ezáltal az alkotás az ő életüknek is a része lesz. Az animációs filmek irányából érkeztél a könyvillusztrációk világába – az animáció teljesen kikopott az életedből? Nem kopott ki teljesen, például ebből a könyvből is készítünk egy animációs filmet. Valószínűleg azért is sodródtam az illusztráció felé, mert a legjobban egyedül tudok dolgozni. Van egy olyan illúzióm, hogy nem azért, mert kiállhatatlan vagyok, hanem mert nem nagyon tudok embereket irányítani. Amíg szerzői filmeket csináltam, azokat is teljesen egyedül vittem végig. A honlapodon található képek között van egy, amely a kockásfülű nyulat ábrázolja, miközben egy ház tetején jojózik. Tudni lehet rólad, hogy az egyetem Richly Zsolt volt a mestered, az ő hatása érződik ezen a képen? Ezt a képet Zsolt egyik születésnapjára festettem. A mai napig szoros kapcsolatban állok vele, sokszor konzultálunk, megmutatjuk egymásnak, miket csinálunk. Nagyon sokat kaptam tőle, ő egy igazi, jó pedagógus. Vissza tudsz emlékezni, mikor jöttél rá arra, hogy a rajzolás neked több egyszerű időtöltésnél? Konkrétan emlékszem arra, hogy amikor tízévesen fogalmazást kellett írni arról, hogy mik leszünk, akkor én megírtam, hogy rajzolni fogok. Ebben én tényleg biztos voltam, de valószínűleg azért, mert nem tudtam mást elképzelni. Sosem volt B-tervem, fel sem merült bennem. Azt nem tudtam, hogy mi leszek, csak azt, hogy rajzolni fogok. Mindig rajzoltam meg olvastam. Illusztráltál már kortárs szöveget, újramondott Grimm-meséket vagy épp a Varázsfuvolát – hogyan találnak meg téged ezek a történetek? Mindig a kiadók kerestek meg velük, és mind jó volt. Azt vettem észre, hogy a gyerekkiadók nagyon érzékenyen figyelnek arra, hogy kihez melyik szöveg passzol. Én még soha nem kaptam olyat, ami nem tetszett. Még soha nem adtam vissza szöveget. Számodra milyen az ideális szöveg, amelyik nagyon konkrét, vagy épp ellenkezőleg, amely elég teret hagy a fantáziának? A legjobban a verseket szeretem illusztrálni, mert végtelen asszociációs lehetőségeket rejtenek. Azt egy igazán szabad formának érzem. Szeretem, ha nem rágják a számba, hogy egy szövegben például milyen színű a szereplő nadrágja. Volt már rá példa, hogy az ilyesmit véletlenül figyelmen kívül hagytam (nevet). A szabad asszociációs játékhoz köthető talán az is, amit gyakran megjegyeznek a rajzaiddal kapcsolatban, mégpedig, hogy jellemzi őket egyfajta lebegés. Megfogalmazódott benned valaha, hogy miért pont ez a valóságtól kicsit elemelt világ áll annyira közel hozzád? Ha a legutóbbi munkádat vesszük alapul, akkor, nagyon lecsupaszítva, az Otthon című történet is egy abszolút hétköznapi sztori, mégis a rajzokon mintha kicsit kilépnél a valóság keretei közül. Ezek mind belső történések. És igazából ez a lényeg, hiszen mindig a befelé figyelés a fontos. Egy ilyen könyv abban is segíthet, hogy az, aki nehezen tudja megfogalmazni az érzéseit, el tudja mondani, hogy mit gondol, mit érez. Az a jó egyébként, hogy egy ilyen történetben mindenkinek ott van a saját története. Forrás: konyves.blog.hu