Úgysem fogod elhinni, mi történt! – firkantotta le sebtében leggyűröttebb füzetének a leghátsó lapjára Kitti, majd kisimított egy tincset az arcából. Körbesandított a tanteremben, hogy lássa, tiszta-e a levegő. Erika néni kopott farmeringjében a tanári asztal előtt állt, és belemerült egy vers felolvasásába. A legtöbb diák álmosan dőlt a padjára, és azt kívánta, bár otthon lehetne... vagy a strandon... vagy a cukrászdában... vagy bárhol máshol! Senki sem figyel. Itt a megfelelő pillanat! – gondolta Kitti, és egyetlen mozdulattal kitépte a vonalas lapot a füzetből, majd gyorsan összehajtotta, és ráírta: Dorkának. Előrehajolt, és ujjával megpöccintette Gyuri hátát. – Gyuri, ezt add előre Dorkának! – súgta a kerekfejű fiúnak, aki álmosan, vállvonogatva elvette a levelet. Mire Erika néni belekezdett a következő vers felolvasásába, megérkezett a válasz is. Ugyanarra a lapra írták. Kitti kihajtogatta. Úgysem fogod elhinni, mi történt! Tényleg nem! :P De azért meséld el! Kitti a szájához emelte a tollát, és egy pillanatra elmerengett. Majd a padjára hajolt, és sebesen írni kezdett. Elképesztő volt! Hihetetlen+csodálatos! Az úgy volt, hogy egyedül voltam. Tegnap. Otthon. És egyszer csak különös hang ütötte meg a fülemet. Valaki sírt. Gyorsan az ablakhoz rohantam, és megláttam... – Kitti! KITTI! – I-igen? – Kitti riadtan kapta fel a fejét. Erika néni a tanári asztalnak támaszkodott, és szúrós szemmel nézett le rá. Kitti állta az osztályfőnöke tekintetét. Nem félt tőle. De nem is szerette. Képzeletben mindig menő ruhákba bújtatta a lehordott cuccai helyett. Most piros nyakláncot és kék pólóruhát adott rá a barna, kitérdesedett nadrág és a bő farmering helyett, amit valószínűleg már évezredek óta viselt. Erika néni felhúzta a szemöldökét. Láthatóan nem sejtette, hogy Kitti épp most ajándékozta meg egycsinos pólóruhával. Őt a földi javaknál sokkal jobban érdekelték a szellemi javak. – Én MEGÉRTŐ voltam veletek! Elengedtem a felelést, a tanulást, és azt mondtam: nem veszünk új anyagot az utolsó héten! A legszebb költeményeket hoztam be az órára! Erre te, Kitti, rajzolgatsz a padon. – Nem rajzolgattam – rázta a fejét Kitti. – Én... – Nekem ne magyarázkodj! Elég a hazugságokból! Inkább folytatom az olvasást AZOK kedvéért, akik értékelni tudják a SZÉPET – vágta rá sértődötten Erika néni, és megigazította orrán a szemüveget. – A szépet? – motyogta maga elé Kitti. Miért nem jut eszükbe a tanároknak, hogy a diákok egész álló nap őket bámulják? Legalább emiatt felöltözhetnének valami normális, SZÉP ruhába – gondolta, majd megfeledkezve Erika néniről, ismét a levélre összpontosított. ...és megláttam... a tükörképemet. Kint, az utcán nem volt senki, de az üvegen megjelent az arcom, és mögöttem még egy arc! Egy idegen lányé. Nagy, könnyes szemét törölgette. Gyorsan megfordultam, de addigra eltűnt! A lánynak csak a hűlt helyét találtam. Bejártam a lakást. A konyhát, a fürdőt, a saját szobámat és anya hálóját is. De sehol sem leltem rá. Szerintetek hova lett? És hogy jutott be hozzánk? Ilyen gyorsan képtelenség elmenekülni. Ilyen gyorsan csak köddé válni lehet! Szerintem szellem volt. Szerintetek? Kitti a tolla végét rágcsálta, miközben átolvasta az írást. Jó lett! – gondolta, majd visszahajtogatta a levelet, és a pad alatt megrúgta Gyuri székét. Gyuri álmában már a strandon járhatott, amikor felriadt Kitti támadására. Megfordult, és morcosan elvette Kitti üzenetét. – Miért nem hoztad be a telefonodat, ha üzengetni akarsz? – suttogta. – Mert tilos, és múlt héten már kétszer is elvették... és különben is... Dorkáék is a szekrényükben tartják. Gyurin látszott, hogy szeretne valamit válaszolni. Valami igazán frappánsat. De nem jutott eszébe semmi. Vagy épp az, hogy hamarabb dőlhet vissza a padra aludni, ha gyorsan átadja az üzenetet, és nem vitatkozik. Előrehajolt Dorkához, Kitti pedig várt. Eközben Erika néni lankadatlanul szavalt. Hangja mégis csak távoli háttérzümmögésnek tűnt, mint egy bekapcsolva hagyott tévé szüntelen duruzsolása: „S jutott eszembe számtalan Szebbnél-szebb gondolat, Mig állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt.” Kitti nem figyelt a versre, pedig ő is úgy érezte, hogy az idő megállt. Izgatottan pislogott ki Gyuri széles válla mögül. Látta, ahogy Dorka és Renáta összehajolnak. Nyilván most olvassák a levelét. Vajon mit szólnak hozzá? Tetszik nekik? Izgalmasnak találják? Kitti várt. Várt, majd összerezzent. Éppen abban a pillanatban, amikor Dorka és Renáta hangtalanul nevetni kezdtek. Renáta súgott valamit, Dorka kezében pedig megindult a toll. És már jött is a válaszlevél. Dorka: Nem hiszem el! Mese. Miért hazudozol mindig? Szellemek nincsenek! De ha mégis lennének, akkor miért pont neked jelennének meg??? Kitti duzzogva összegyűrte a papírt. Apró galacsin lett belőle, miközben Erika néni még mindig rendíthetetlenül szavalt: „Fogalmatok sincs róla, mi  Gyászos, költőnek hallani: Hogy verse hitvány, verse rosz, S egy kukk dicsőséget se’ hoz... És én hallottam ezeket, És szívem ketté nem repedt!” Kitti megpróbálta kizárni a hangokat, és kibámult az ablakon. Hogy mit látott? A lehetetlenül kék júniusi eget és a lustán úszó felhőket. Na meg saját magát. A lányt, aki alig másfél hónapja, április 21-én lett 11 éves, és most végez az 5. osztályban. Kitti nem tudta eldönteni, hogy szép-e, vagy sem. Úgy érezte, minden nagyobb rajta az átlagosnál: hatalmas a szeme, hoszszúak a szempillái. Ez talán szép. Nagy az orra, és rengeteg szeplő és anyajegy borítja az arcát. Ez talán nem szép. Hosszú, vörösesbarna haja van. Ez talán szép. De folyton kócos. Ez talán nem szép. Sovány. Ez talán szép. De hosszú a keze. Ez talán nem szép. A mérleg ide-oda billent. Anya persze szépnek látta. De a barátnői is annak tartják? És vajon Alex szépnek találná? Alex hatodikos, szőke srác volt. Kitti egy szünetben látta meg őt az osztálytermük emeleti ablakából. A fiú épp odalent focizott a barátaival, Kittit pedig furcsa érzés kerítette hatalmába. Szerelem volt első látásra. Szerinte. Csak sajnos mások is hasonlóan éreztek. Alexbe minden lány ugyanígy, első látásra beleszeretett. Ez elkedvetlenítette Kittit. Nem is említette soha az ügyet sem Dorkának, sem Renátának, sem Majának, sem Lizának. Főleg, mert Maja is odavolt Alexért. És Dorka meg Liza is. Ráadásul Maja személyesen is ismerte. Ő az a típus volt, aki bármikor leszólította bármelyik fiút, és beszélgetett vele. Liza meg az a típus, akinek fénylő, egyenes haja van és babaarca. Ők tehát előnyt élveztek vele szemben. Kitti tükörképe elszontyolodott. Egy pillanatra. De tényleg csak egy pillanatra. Aztán már mosolygott is újra. Mi lenne, ha... Mi lenne, ha egy nap arra ébrednék, hogy olyan könnyű vagyok, mint a felhők? Mi lenne, ha felugorhatnék az égre? Mi lenne, ha a felhőkben lenne egy elhagyatott, lakatlan ország? Én pedig elfeküdnék a fehér, vattaszerű dombokon. A nap közelebb volna. És minden ragyogna. Mi lenne, ha... Mi lenne, ha... kicsöngetnének végre. Kitti összerezzent. Nem a kicsöngetésre. Erika néni prózai szavaira. – Akkor ne feledjétek, hogy pénteken futóverseny! Mindenki hozzon szendvicseket, és jöjjön melegítőben! A második óra után kivonulunk a parkba. Kitti olyan arcot vágott, mintha savanyú cukorkát tömtek volna a szájába. Utálta a futóversenyt! Tíz perc jutott egy csapatnak. Tíz perc szabadság. Tíz perc rohanás. Majd legalább két óra unalom. Két óra rabság. Az osztályuknak kijelölt, tenyérnyi helyen várhatták végig, hogy a többi évfolyam is összemérje az erejét. Közben megehették a szendvicsüket, drukkolhattak az éppen futó diákoknak, vagy beszélgethettek. Vagy unatkozhattak. Micsoda lehetőségek! – Akkor viszontlátásra! – köszönt el az osztályfőnök túlkiabálva a csengő hangját. – Viiiszoontláátáásra! – énekelte az osztály. Kitti kicsit lassan, elgondolkozva állt fel. Mire körbenézett, a diákok fele eltűnt. Dorka, Renáta, Maja és Liza is. Nem várták meg. Nem baj! Megkeresi őket azudvaron. Már csak egy óra, és mehetnek haza! Táncos léptekkel sietett le a lépcsőn. Átvágott a szürke, kövezett folyosón, befordult a sarkon, és hirtelen elvakította a fehérség. A sötét aula után még élesebbnek érezte a kinti napsütést. Délre járt az idő, és nagyon meleg volt. A legtöbb diák az árnyékban, a mászókák fokain ücsörgött, vagy kis csoportokban sétált a fák alatt. Az alsósok ilyenkor ebédeltek, a nyolcadikosok pedig bent maradhattak a termeikben. Ekkor volt tehát a legnéptelenebb az udvar. Jól át lehetett látni, ki kivel van jóban. Az osztályból nyolc fiú együtt focizott a pályán. Kettő a padon ült, és a telefonja fölé hajolt annak ellenére, hogy az iskolai házirend ezt szigorúan tiltotta. Délelőtt mindenkinek a szekrénybe kellett zárnia a tabletet és a telefont. Kitti padtársa, a sovány, alacsony Viktor talán épp erregondolt, miközben a bokrok előtt sétált, és unottan rugdosott egy kerek kavicsot. Gyuri egy fának támaszkodva folytatta a szundikálást, a lányok pedig három kis körben álltak az árnyékban. Kitti végre felfedezte Dorkáékat. Odafutott hozzájuk. A kör kinyílt, és beengedte Kittit. Renáta épp magyarázott valamit. – Anya már be is fizette. Július első hetében lesz. – Micsoda? – kapcsolódott be Kitti. – Hát a színjátszó tábor! És igazi színházban tartják igazi színészek! Alig várom! – Csak ne feledd, hogy előtte, június végén lovastáborba jössz velem! Megígérted! – vágott közbe Dorka. – Persze, persze – bólogatott Renáta, majd a többiek felé fordult. – És ti? Mentek valahova? – Kenutáborba. Öt napra – újságolta Maja. – És Maja eljön a családunkkal Görögországba. Anya megengedte – lelkendezett Liza, és ugrándozva átölelte Maját. – Liza pedig velünk Máltára – vigyorgott Maja. – És te, Kitti? – fordult Dorka Kittihez. Kitti csak erre várt. Már egy ideje türelmetlenül hallgatta őket. Alig tudta magában tartani a nagy hírt, amit ő is csak tegnap tudott meg. Most aztán mindegyik barátnőjének leesik az álla! – Anya Amerikában, Kanadában fog dolgozni a nyáron! És én vele megyek Kanadába! – Úúúú! Komolyan? – nézett rá kételkedve Maja. Kitti elvörösödött. – Igen. Komolyan. Tudjátok, hogy anya csomót utazik a munkája miatt. – Igen... de téged eddig sosem vitt magával. – Persze, mert az utak iskolaidőben voltak, és apa tudott rám vigyázni. De ez KÉT hónap lesz NYÁRON! A lányokat ez meggyőzte. Renáta irigykedve pislogott rá. Dorka lelkesen. – Hozol majd nekünk ajándékot Kanadából? – Igen! – És készíts majd fotókat! Sok-sok fotót! – Persze! – Ú, ez olyan... – kezdte Liza, de már nem derült ki, milyen is pontosan, mert a hangját elnyomta a csengő, és a lányok futásnak eredtek, hogy a diáktömegben utat törjenek maguknak. Kitti fejezte be helyette a mondatot: ez olyan izgalmas! Kanada!

<<VISZA A NYÁRI OLVASMÁNYOKHOZ