Tóth Ákos Mindjárt leesik a hó, ti is érzitek? Hideg szelek fújnak itt a Pagonyban a Duna felől, érzem a hó illatát. Ha pedig felnézünk hazafelé fáradtan az esti lámpák fényében kavargó hópelyhekre, lehet, hogy összeállnak valamivé... egy hóemberré, egy hosszú, egy gömbölyű, egy vidám, egy szigorú hóemberré. De hogy lesz egy hóemberből kéményseprő, és legfőképp: mi végre?   Tóth Ákos irodalomtörténész ajánlója Végh György csodálatos téli könyvéről, melyet Molnár Jacqueline illusztrációi kísérnek.   Képzelhetünk-e szomorúbb mesehőst egy hóembernél? Lehet-e mesés kalandok sorát építeni olyan szereplő életére, akinek sorsa holtbiztosan véget ér a minden évben beköszönő tavasszal, vagyis akin valamiféle szigorú, még mesei viszonyok között is kikerülhetetlennek tűnő meteorológiai végzet lesz úrrá? Van-e elég tere az írói fantáziának és kellő hatalma a mesei logikának, ha a kiválasztott mesehős, jelesül egy hóember, minden porcikájában hordozza a kötelező visszaváltozás, az eltűnés parancsát? Végh György, Hó-Kuszpók Istók, egy „nem mindennapi hóember” cselekedeteinek krónikása újonnan közreadott meséjében kerülni látszik minden kézre álló közhelyet: mind a karácsonyi ünnepkörhöz, a téli gyermekszokásokhoz tartozó megszépítés szokásos lehetőségeit, mind pedig a várható életkilátás kiábrándító ábrázolását, és az abszurdum, a folyamatos meglepetés irányába kanyarítja történetét. Végh művének iróniája eltakarja a lopódzó elégikusságot, vállalt érzelmessége ugyanakkor nem hagyja paródiába sem fordulni könyvét. Érdekes, egyszerre virtuóz és pofonegyszerű írói ötlettel oldja meg például a zárlat bonyolultnak tűnő, a hóember-lét „mese-ontológiai” konfliktusát hordozó problémáját. Mondhatnánk, hóember-fronton új műfajt talál fel, jegelt mesét ír. Idő és időjárás állót, évközben bármikor elolvashatót.   Mielőtt továbbhaladunk különleges hóemberünk bemutatásában, érdemes röviden megismerkednünk a szerzővel, Végh Györggyel, aki saját írói-költői sorsában beköszönő fordulatot, „igazi értékeire való rádöbbenést” egy helyütt a kétezer körüli időkre – korunkra – prognosztizálta humorosan-komolyan, mégis azt állapíthatjuk meg, hogy az utóbbi évtizedekben, akár az író halála óta eltelt harminc évben alig történt változás az életmű ismertsége, olvasottsága terén. Pedig minden készen állt egy nagyszabású és töretlen pálya kiteljesítéséhez: korai és sikeresnek mondható indulás; ami ennél is fontosabb, az egyéni költői hang és világ gyors megtalálása, markáns kimunkálása; eltérő műfajokban való otthonosság; az írótársadalmon belüli elismertség, megbecsülés. Mégis, Végh már a ’60-as években letisztázott önéletrajzi regényfolyamában kitaszítottságáról panaszkodik, maga a mű, a három (és kiegészítéseivel még több) részből összeálló könyv pedig már nem titkoltan a menekülés egy módját, az írói önkiteljesítés dafke-produkcióját formázza előttünk. A másik menekülő-útvonal, kezdettől: a mese. Legnagyobb szerencsénkre. Végh abszurdra és meghökkentésre hajló, a gyermeki gondolkodás kerülő- és különútjait módszeresen szövegi minőséggé emelő eljárása igaz, hogy magányos műhelyet hozott létre, de sikerei okán valóságos iskolát teremthetett volna. Hogy nem így lett, nem rajta múlt. A Pozsonyi Pagony által most kiadott Hóember-könyv pazar bemutatót ad ebből a kifogyhatatlan írói ötletgyárból, kicsiben, mégis kellő arányérzékkel tartalmazza mindazt, amiért fiatal olvasói évtizedeken át keresték-szerették könyveit. Kezdjük mindjárt az egyik legszembetűnőbb megoldással, a mesére jellemző szerkezeti megfontolások elvetésével, a cselekvés egyszerű visszaadására szerződő, olykor másodlagos mesei nyelvezetnek egy személyes és megszólító tónusú beszédre való felcserélésével. Végh beszélője mindvégig élénken és jól kivehetően jelen van a szövegben, még akkor is, ha a mese előrehaladtával kénytelen beismerni, hogy szereplője – Hó-Kuszpók Istók – teljességgel elszakadt az őt életre hívó képzelet kötelékeitől, „önjáróvá” vált. Végh egyik írói erénye, a bevallott bőbeszédűség és az éles kontúroktól, koncepcióktól tartózkodó nyitottság ehelyütt, mindjárt a mese kezdetén igen eredményesen lép működésbe. Pontosabban a kezdet helyén, hiszen a könyvbe tévedő olvasó a különböző, a kötet mintegy harmadát kitevő kezdet-variánsokkal való találkozásokkal, a történet készülődésének és a főszereplő színrelépésének többszöri elhalasztása által valójában nem kirekesztődik a műből, hanem olvasótársból társíróvá válik. A befogadó mégsem adja fel reményét, hogy megérkezzen a történet küszöbére, hanem mind érdekeltebb lesz a várva-várt figura felismerésében, hóember-társak közüli kiválasztásában. Végh György más műveiben – akár felnőtt közönséghez intézett szavaiban is – jelentkezik ez a veretességet elutasító rugalmasság, a szöveg minden pontján magát az elmondás médiumát, az írást, írót közbeiktató gesztus. A kéményseprő hóember meghívás és beavatás a mese születésének pillanataiba, az olvasó bevonása az elbeszéléssel összefüggő döntések meghozatalába, vagyis egyfajta kreatív felszabadítás, s ez Végh meséjének legalább olyan fontos üzenete, mint a történet kibogozható tanulsága, a segítségnyújtásra, a mindenkori szolidaritásra biztató üzenet.   Mert azért a kötetnek természetesen jól elmesélhető, poénos cselekménye is van. Végh elbeszélője már első szavával valami általa kiötlött, eleddig tanú nélküli csoda megosztására vállalkozik. A kötet a mesélő és olvasó, szöveg- és életvilág, fikció és akár szocio-indíttatású referenciák közt kezdettől jóféle együttműködést épít ki. A mese nem görcsösen szakad el minden valóságvonatkozástól (hiszen akkor hogy kerülnénk a múlt századközép Budapestjének jól felismerhető kulisszái közé?), de nem is erőlteti magára a tanító-didaktikus történet életmegismertető, nevelő feladatát, mindvégig egyfajta szürreális, elemelt porondon zajlik. Miközben megismerkedünk egy „nem mindennapi hóember” különleges, sohasem sejtett cselekedeteivel, valamint a kis budapesti téren társaságát jelentő különféle lényekkel, (egy elkóborolt papagájjal, egy hirtelen hatalmasnak tűnő verébbel, Nevesinccsel, a félig-kormos kiscicával, lángleánnyal és Fekete Füstemberkével, vagy a más Végh-művekből ismerős Futyurival és Fruzsinával, nem beszélve a részeg látomásától megzavart városi kóbor izgalmasan beiktatott alakjáról), aközben jóleső, sohasem erőltetett kérdéseket tesz fel, ajánl a mű. Olyasféléket, hogy hogyan illik elkezdődni egy „modern”, mai mesének, mely akár velünk is történhetne egy „hófútta pesti utcán”. Honnan érkezik a hó? Vajon befagy-e a Tejút is télen, mint minden rendes út szokott? Mi mindenre jó egy seprű? Mindezek előtt és után azonban ott rejtőzik az az önként adódó, mindentavaszi, nyári, őszi kérdés, hogy – klasszikust idézve - hová lesz, hol van a tavalyi hó? És főleg, a mi tavalyi, nem mindennapi hóemberünk?     Tamás Zsuzsa   Elmehetnék mesekönyvhősnek A kéményseprő hóember - ahogy Tamás Zsuzsa látja   A Pagony kiadó ízig-vérig mai kiadó, a szó minden értelmében: nem tudom, a „tíz év, száz könyv” hány szerzőt takar, de abban biztos vagyok, hogy valamennyien kortársaink. Annál meglepőbb, hogy a kiadó százvalahányadik kötete, A kéményseprő hóember ránézésre ugyan nagyon is mai könyv – ki ne ismerné fel Molnár Jacqueline rajzait? –, szerzője, Végh György azonban három évtizede nincs köztünk. Vajon fel tudja-e venni a versenyt a legfrissebb könyvterméssel ez a hagyatékban maradt mese? A „hagyatékban maradt” nem is pontos kifejezés: az író özvegye három változatot vetett össze, és ezekből hozta létre ezt a végső formát. Ám mindez nem érinti a kérdést, vajon meg tudja-e szólítani a mese a mai gyerekeket. Többre megyünk, ha a címből indulunk ki: a kéményseprő hóember önmagában ellentétek játékát ígéri: fekete-fehér, hideg-meleg, fönt-lent játékát, és ezt az ígéretet be is váltja, sőt megtoldja a kicsi-nagy ellentétével is (hiszen a kimelegedő hóember olykor olvadni kezd, ám hol varázslat, hol újabb hóesés következtében visszanyeri eredeti alakját, sőt hízni is kezd), ráadásképpen a változó fényviszonyokban rejlő lehetőségeket is kihasználja.   Ennyi játék és varázslat önmagában elég lenne egy mesekönyvbe, főhősünk is joggal állapítja meg, hogy „[e]lmehetnék akár mesekönyv-hősnek is” – ám ami különösen izgalmassá teszi a könyvet, az éppen a mesealakítás, a főhős öntudatra ébredése és a szerző párbeszéde művével és olvasóval. Ez az igazi játék, s ez már nem babra megy: akárhogyan bolondozik Hó-Kuszpók Istók, a tét a történet megszületése, s így a mese tulajdonképpen magáról az írásról szól.   „Van egy nagyon kis történet a fejemben” – kezdődik a mese (és itt még nem sejtjük, hogy tulajdonképpen nem kezdődött el). Elmesélné, mondja a szerző, de ma este egyedül lesz, így nem tehet mást, leírja. A hallgatóság nélküli mese tehát mindenképp meg akar születni, ám hogy hogyan, az még kérdés (vagy már meg is született?). Mesekönyvtől szokatlan módon a szerző rögtön fel is vázol három lehetséges indítást – ez nem a hagyatékrendezés következménye, hanem írói koncepció –, majd egy még szokatlanabb gesztussal a harmadik, érvényesnek tűnő változatot is érvénytelenítni! „[B]ármelyik mondattal kezdeném el a mesét – nem lenne igaz, egészen más történet kerekedne ki belőle, mint ami megtörtént.”   „Elölről kezdem az egészet, mintha ezt az oldalt meg sem írtam volna” – ígéri a szerző, ám cselekményre hiába várunk. Négy „festménnyel” és négy „fényképpel” illusztrált felsorolás következik, melynek során több hagyományos hóemberrel ismerkedhetünk meg (előbbieket a Városligetben festette meg a Festő- és Rajzolóművész, utóbbiak pedig fényképes bemutatkozást küldtek), legfőképpen azért, hogy bebizonyosodjék, a mi hóemberünk aztán nem mindennapi. Ám itt még mindig nem Hó-Kuszpóké a főszerep: a szerző az olvasókat is szerzővé teszi, írásra-rajzolásra ösztönzi őket, és még egy üres lapot is hagy a számukra. (a képen Banyó Liza hóembere - a szerk.)   A második fejezetben aztán elkezdődik a mese, „de tényleg”; 999 vagy 999 999 hópehelyből megszületik Hó-Kuszpók Istók, aki többek közt azért nem mindennapi, mert sovány. „Nézzétek meg jól!” – buzdít a szerző, és a nyolc hagyományos hóember után szemügyre vehetjük Istókot is. A történet egészén végigvonul a vizualitás: a szerző nemcsak lelki szemeinkkel láttatja a mesét (s buzdít minket is rajzolásra), de szinte instruálja az illusztrátort is (aki, szerencsére, mégis szabad utat engedett saját, s így az olvasók fantáziájának). A második fejezetben megtudjuk, hogy Hó-Kuszpók Istók egyébként varázsló, és innen már gördülékenyen alakulhat a történet. A harmadik fejezetben neki is áll repülni és kötéltáncolni, viszont a Tejútra mégsem röpül el, mert egészen mást csinál, mint amit a szerző elképzelt róla. (Hogy mennyire így van ez az életre kelt főhősökkel! Igazi ars poetica ez a rész.) Szóval a Tejút helyett a kéményeket választja, és egy lángocska segítségére siet – na persze úgy, hogy ő maga ne olvadjon el. A saját korlátait átlépő hóember többszörös metamorfózison megy keresztül: ennek külső jele, hogy kormos lesz, pepita, lényege azonban, hogy éppen a tűzön segítve megtalálja önmagát, meleget visz az emberek (különösképpen a gyerekek) életébe. Hogy még a Budapesti Kéményseprők Országos Szövetsége is hivatásos kéményseprőnek nevezi ki, egy kis döccenővel rántja a történetet a realitás talajára; ám hogy Nevesincs cicában barátra lelt, méltó mesei befejezés.   Befejezés? Természetesen az sem megy olyan egyszerűen: egy tavaszi változatban Istók olvadásnak indul… de ezt a szomorú véget visszavonja a szerző („[b]ár nem árt néha egy kis szomorúság”). Az alternatívákat most nem sorolom fel, már csak azért sem, mert ahogy mindenki rajzolhatott, verset-mesét írhatott a könyv üres oldalaira, úgy a saját befejezését is elképzelheti… Tehát hogy mennyire mai ez a mese? Talán a névadásokon érhető tetten némi avíttság (s itt nemcsak arra gondolok, hogy Hó-Kuszpókról már több generációnak a hupikék törpikék főgonosza jut eszébe). De merész gesztusaival (amelyek elsősorban az önállóan olvasó gyerekeknek okozhatnak örömet), „interaktivitásával”, budapesti helyszíneivel és legfőképp a hóember szívének melegségével időtlen.