Ez a figyelmes szemlélődés az oka annak, hogy nem hagyhatta figyelmen kívül a tragédiákat sem. Jól látta, hogy a valóságban nem mindig jön el a „boldog vég”, nem minden élethelyzet oldódik meg „népmesei módon”, s neki, mint a valóságot a meséken keresztül tükröztető írónak, azt is meg kell mutatnia, ami tragédiába torkollik. Még akkor is, ha nem tud elfogadható magyarázatot adni a tragédia okaira. Andersen több meséjét azért érezzük melankolikusnak, mert fogalmunk sincs, miért marad el a szerencsés és boldog megoldás vagy feloldás a mese végére. De Andersen nem azért írt szomorú meséket, mert el akarta szomorítani az olvasóit, hanem azért, mert írói hitvallása szerint nem tehetett mást. Rosszul végződő történetei csupán azt a tagadhatatlan tényt teszik nyilvánvalóvá, hogy vannak a világban olyan helyzetek, amelyek nem fordíthatók jóra. Épp ez a világlátás osztja meg olvasóit: vannak, akik nagyon szeretik a meséit, mások legszívesebben a fülüket is befognák. „Hidegen ismeretlen”, „szépen szomorú”, „szentimentális és tragikus”, „félelmetesen drámai erejű” – mondják a meséiről, és ezek a jelzők pontosan visszaadják azokat a befogadói attitűdöket, amelyek az elutasítások mögött állnak. A számtalan filmes és színházi átdolgozás is annak bizonyítéka, hogy szomorúan végződő meséi nyugtalanítják a befogadókat, és egyfajta „átírásért” kiáltanak. A meseterápiában is óriási lehetőség mutatkozik a történetek megváltoztatásában, „jóra fordításában”, amit úgy lehet elérni, hogy azokon a pontokon avatkozunk a történetbe, ahol a tragédia még elkerülhető. E pont megtalálása mindig katartikus hatású. A boldogtalan és szomorú befejezések megosztják ugyan az olvasókat, de a gazdag motívumkincs, az eredeti látásmód, a minden részletre kiterjedő megfigyelőképesség és az élettelen dolgok életre keltése nagyon is szerethetővé teszi Andersen történeteit. Meséiben sokszor nem a kaland az elsődleges, hanem az a történés, ami a hősök lelkében és gondolataiban játszódik le. Bámulatos tehetséggel formálja képekké a láthatatlan és a belső világokban zajló folyamatokat, ugyanakkor varázslatos szavakkal mutatja be a látható világot is. Részletgazdag miliőt teremt hőseinek, nyugodt tempóban, mondhatni komótosan építi fel a történeteket, pontosan úgy, ahogyan egy igazi mesemondó teszi. A megelevenedő tárgyakat, kártyafigurákat, porcelánalakokat hangok, színek, illatok kavalkádja veszi körül, és ebben az érzéki tobzódásban egymást váltja remény és reményvesztettség, öröm és bánat, élet és halál. Pontosan úgy, ahogy az életben. (Boldizsár Ildikó)       Andersen mesék>