Kellemetlen dolog volt. Négyen álltak egymással szemben a faluvégi ház zöld kapujában. Négy zavart szempár, négy utazóbőrönd és négy porlepte úti kabát. Már jó negyedórája ácsorogtak ott, miután megtudták, hogy a helyi lakáselosztó hivatalnál valami hiba csúszhatott a dolgok menetébe. A sovány, de annál izgágább hivatalnok zavartan szaladt el hóna alatt a Lakáskiosztási Jegyzőkönyvvel, hogy megtalálja a hiba okát – és legfőképpen a kínos helyzet megoldását. Azóta itt álltak négyen, és haragosantanácstalanul méregették egymást. Elsőként a fiatal lány szólalt meg: – Én mondtam nekik, hogy nem akarok ilyen poros helyre költözni! Sehol egy valamirevaló mozi a környéken, és azt hiszem, ide még a taxitársaság sem jön ki. Higgyék el, én szívesen odébbállnék, ha ajánlanakvalami mást! A kövér, ősz hajú, kerek anyóka mély megvetéssel mérte végig a lányt. Szó, ami szó, nem volt valami szívderítő látvány a lila miniszoknyában, sárga pulóverben, égnek álló, színjátszó hajával – vagy éppen ellenkezőleg: másoknak talán nagyon is szívderítő látvány lett volna. De Katalin anyó – mert így hívták a kerek asszonyságot – nem sokra tartotta az ilyen feltűnő megjelenést, és magában cifrákat gondolt az ilyen lányok ki tudja, merre lévő édesanyjáról. Ha Karola, a fiatal lány hallotta volna az öregasszony gondolatait, bizonyosan megrázta volna a karján a szám szerint huszonnégy karkötőjét, és szemtelenül felvihogott volna – éppen úgy, ahogyan az iménti gondolatban emlegetett édesanyjának szokott –, de mivel történetünk egyik szereplője sem rendelkezik a gondolatolvasás egyébként hasznos tudományával, így csak azt hallotta, amit Katalin anyó ki is mondott: – Hát, kedveském, akkor nagyon remélem, hogy minél előbb megtalálja azt a városi, zajos lakást egy mozi mellett, mert nekem ez a ház éppen megfelel. Egy kicsit ugyan nagy egymagamnak, de szeretem a csendet és a nyugalmat, és legfőképpen a napsütést. Úgy látom, itt a teraszt majdnem egész évben süti a nap, a falu végén pedig senki nem zavarja majd a csendet. Mivel én vagyok önök között a legidősebb, az udvariasság is úgy kívánja, hogy nekem engedjék át a házat lakóhelyül. Azzal meg is markolta ódon bőröndjének a fogóját, és indult volna befelé a házba, ha a daliás, széles vállú férfi meg nem állítja. – Már engedelmet kérek, de itt most nem az udvariasság dönt, hanem az igények. Én olyan lakhelyet kértem a hivataltól, ami elég nagy ahhoz, hogy kialakíthassam a tornatermemet. Itt, úgy látom, nemcsak bent van erre lehetőség, de a szabadtéri edzéseimnek remek terepe lenne ez a szép nagy udvar. Biztos vagyok benne, hogy ezt a házat nekem utalták ki. Önnek, ahogy említette, úgyis túl nagy, önnek pedig túl csendes – fordult a körmét reszelgető Karolához –, nekem pedig minden adottságával megfelel. Katalin asszony és Karola szinte egyszerre nyitotta a száját, hogy belefojtsa a szót a szónokló izompacsirtába, amikor az eddig némán és riadtan álldogáló vékony kis hölgy, akiről a három veszekedő mindeddig tudomást sem vett, halkan megszólalt: – Ó, kérem, nehogy nézeteltérésük támadjon a dologból! Éppen ott jön a hivatalnok úr, biztosan megtalálja számunkra a megfelelő megoldást. Remélem, hogy így lesz, és nem okozok maguknak kellemetlenséget. Nekem bármilyen lakhely megfelel, igazán hálás vagyok, hogy a hivatal segít szorult helyzetemben. Ebben a pillanatban ért oda az izgága hivatalnok, és zavartan tologatta az orrára a szemüvegét, meg zörgött a papírokkal. – Szörnyen sajnálom! Sajnos hiba csúszott az adminisztrációba, valóban mind a négyüknek ezt a lakást utalta ki a hivatal. Jeleztem főhivatalnok úrnak a problémát, és azt mondta, amikor visszatér a szabadságáról, ez lesz az első ügy, amivel foglalkozni fog. Úgy bizony! Láttam is, amint beírja a naptárába az első helyre: MÉZ UTCA 12. ÜGYET ELINTÉZNI. Hát ilyen a mi főhivatalnokunk! Bízhatnak benne! Addig is, ez egy nagy lakás, van benne hely mindannyiójuknak… Meg hát sok jó ember kis helyen is… itt meg ugye, nagy a hely… szóval, ha kis helyen is… akkor nagy helyen is, ugye értik… Szóval, minden jót maguknak, és természetesen erre az időszakra lakbért nem számítunk fel! Az utolsó szavakat már futva mondta, épphogy csak hallotta még az utána kiabáló izompacsirta, Valér hangját: – És meddig van szabadságon a főhivatalnok úr??? – Ó, három hónap múlva már itt is lesz újra! – kiabált vissza a hivatalnok, és eltűnt a szemük elől az utcasarkon. – Három hónap??? – visított fel Karola. – Hol tölti az őszt a főhivatalnok úr? Az Óperencián túl? – Ez hallatlan! Egyszerűen hallatlan! – háborgott Katalin anyó. – Nem találok szavakat a felháborodástól! Éppen a huzatban ültem a vonaton,még most is sajog a derekam tőle, végig kellett vonszolni ezt a nehéz bőröndöt ezen a poros utcán, és most tessék! Panaszt fogok tenni! – Maga tesz panaszt? Itt a csendes, unalmas vityillója, én meg azt sem tudom, hogy hol fogom kivasaltatni a hajam! Sehol egy divatlap, sehol egykörömszalon… nem fogom túlélni! – Hölgyeim, igazán nem értem a felháborodásukat! Ha jól hallom, maguknak igazából semmi dolguk nincs, nekem viszont e miatt a felfordulás miatt elmaradta mai edzésem. Ha nem tudnák, egy sportolónál ilyen nem fordulhat elő. Úgyhogy, hamegengedik, el is kezdeném a bemelegítést,természetesen csak miután elfoglaltam a szobámat – mondta Valér, a tornász, és felemelt fejjel, az udvariasság mindennemű szabályának teljes zárójelbe tételével bevonult a három hölgy előtt a zöld kapun. A hallgatag Paula bal kezébe vette szerény kis kézitáskáját, jobbjával pedig Katalin asszony bőröndje felé nyúlt: – Adja csak ide, szívesen segítek bevinni, és ha megengedi, bent főznékegy jó teát. Sajnálattal hallom, milyen megpróbáltatásokon kellett átesnie. Én igazán kellemesen utaztam. Bevonultak hát mind a négyen: haragosan, bánatosan, zavartan és fejcsóválva a faluvégi ház ajtaján. Ha aznap este elmentetek volna a Méz utca 12-es számú ház előtt, bizony még éjféltájban is hallottátok volna a veszekedést, szitkozódást az ablakok alatt. Sokáig tartott ugyanis, amíg a kényszerűségből létrejött lakóközösség megegyezett a hálószobák elosztásában és nyugovóra tért. A kerek, haragtól fújtató Katalin asszony az utcai hálószobában, a rikácsoló Karola az udvariban, az öblös hangú, elégedetlenkedő Valér a bejárat mellett, a kezét tördelő, csendes Paula pedig a konyhából nyíló kisszobában hajtotta álomra a fejét. Egy dologban azonban egyetértettek: el sem tudták képzelni, hogyan tudják három hónapig elviselni furcsa lakótársaikat.